Vivát az indulóknak!

Vivát az indulóknak!
Ballagások ideje van. Búcsúzásoké, amelyeket azonban izgalom, öröm és várakozás leng körül. Hiszen új utak nyílnak innen, ezekre pedig feltarisznyázzák az embert, jó tanácsokkal útravaló, hamuban sült pogácsával.
A Strázsahegy is hangosabb ilyenkor, fiatal hangok szállnak a pincehátak felett. Mondanánk, hogy divatba jött a banketteket megint a szőlőhegyen, a családi vagy a vendégfogadó pincékben tartani. Az igazság azonban az, hogy ki sem ment a divatból- csak épp nem bankettnek, hanem pincebulinak hívják.

A diszkók, a trendi szórakozóhelyek éjszakai világába is bele lehet ugyan kóstolni, már csak a megismerés miatt is, de a zöldben összegyűlni, terített asztal körül vagy fűbe terített plédeken, piknikkosarakkal körülvéve: ez összehasonlíthatatlan élmény.
Amit aztán élethosszig lehet ismételni, öregdiák-találkozók során. De még olyasmi is megeshet, hogy akik az ilyentájt különösen sokat emlegetett életutakon menet közben valahogy szem elől tévesztették egymást – utcabeliek, hajdani baráti – és gyerektársaságok – azok most, a ballagó diákok vonulását látva erős késztetést éreznek feleleveníteni a régi szép időket.
Az idők ugyanis, ha régiek, előbb-utóbb általában megszépülnek. Csak éppen jól meg kell érniük hozzá, mint az óbornak.
Ma már én sem neheztelek hajdani osztályfőnökömre, aki – bár neki köszönhetem a magyar nyelv-és irodalomban megszerzett tudásom kimozdíthatatlan alapjait – az emlékkönyvembe ballagáskor ezeket a nehéz sorokat írta - melyek többségének aztán, akarva-akaratlan, rendesen meg is feleltem, noha az életet nem mindig célszerű szófogadó diákként élni.
Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Az időknek azonban, ahhoz, hogy idővel vagy megszépüljenek, vagy a megbocsátás köde boruljon rájuk, szerencsére változniuk is kell.
Így eshetett meg most, hogy a családom ballagóvá érett ifjú tagja már maga választotta a verset, amit a tarisznyájába tesz. Ez pedig így szól:
„Akarok! Egy kemény, rövidke szó.
Ebben benne van az egész életem.
E szó mögött sok nehéz harc rejtőzik,
E szó mögött még sokat könnyezem,
De történjék bármi, Ha az egész világ fog ellenállni,
Vagy ha egyedül is maradok,
Mindent legyőzve, mégis: akarok!”


Ilyesmire érdemes inni, csakis bort, és persze leginkább a Kultpincében.
Vivát az indulóknak!

« vissza