Utakról, sünökről, fánkokról

Utakról, sünökről, fánkokról

A Strázsahegy dűlőútjain fel-feltünedeznek néha a kocogók, a komótosan gyaloglók, a sétálók, akik nem pinceszerre tartanak, hanem úgy gondolják, ha már az egészségükre mozgással is vigyáznak, célszerűbb azt a tiszta, friss levegőjű hegyen lebonyolítani, mint a város utcáin.

Újabban Péter is közéjük tartozik, aki már az első alkalommal sem értette, hogy nem jutott eddig eszébe, hogy a sportpályán a futóknak kijelölt útvonal helyett olyan helyen frissítse fel a tüdejét és az izmait, ahol a szemének is jut látvány, élvezet, és a gondolatai sem a szokásos malomban járnak, kalandozhatnak akár százfelé.

Azon a szombaton, amikor először futotta körbe a hegyet, hideg volt, a zúzmarás tájban egy lélek sem mutatkozott sokáig. Most viszont szinte langyos tavaszi szél fújdogált, bár ember most sem nagyon volt felfedezhető a tájban. Egyszer aztán észrevett a dűlő melletti barázdák szélén egy jóltartott, kövér macskát, amint az szoborrá meredve les egy friss földhalmot.
A pincetulajdonosok közül néhányan- aki sűrűn járnak fel a hegyre – a pincében is tartanak macskát. Az lenne az igazi, ha ezek a cicusok házőrzőként is szolgálhatnának, de az sem haszontalan, ha csak a pocokmentesítésben vesznek részt szorgalmasan – gondolta Péter, bár ezúttal inkább a kis vakondnak drukkolt, mint a cirmosnak. Már csak gyerekkori, kedvenc rajzfilmfigurája miatt is - aminek a felbukkanásától viszont előkerült az emlékei közül hirtelen egy másik gyerekkori történet.
Egy, a téglaházi dűlőben lévő pincébe igyekeztek, családi jó baráthoz, aki olyan gyakran invitálta erre a helyre eszegetni, iddogálni, jókat beszélgetni a hozzá közel állókat, hogy egy kisebb társaság már-már maga is a sajátjának érezte a helyet, annyira otthonos volt benne. A mi pincénk - így emlegette Péter is, amikor még Petiként tartották számon, s a felnőttek jót mosolyogtak ezen, noha talán azon is elgondolkodtak ilyenkor, mennyire nem telekkönyvi bejegyzés kérdése, hogy valaki képes legyen teljes szívvel a magáénak érezni egy helyet.
A kis Peti itt, ennek a pincének az oldalfalánál látta meg élete első süncsaládját. A gömbölyű sünmama úgy iparkodott az apró lábain a bozótos felé, hogy a mögötte szaladó hat tüskés kis labda alig bírta követni. Olyan komikus, egyszersmind szívmelengető volt a látvány, hogy senki nem állta meg mosolygás nélkül.
Mivel a sün hét-nyolc évig él, azok a sünök már rég az itt szétszóródott utódokban élnek tovább - csakúgy, mint az akkori, főként idős emberekből álló társaság - hervadt el Péterben az iménti virágos hangulat. De éppen emiatt muszáj volt a téglaházi dűlő felé vennie az irányt, megnézni azt az emlékébresztő helyet megint.
Látott egy jókora rőzsehalmot is a közelben, összepöndörödött, megbarnult levélmaradványokkal a tetején, de eszébe sem jutott megpiszkálni. Hátha süncsalád alszik alatta téli álmot. Tudta, ősszel zsírpárnát növesztettek, hogy fél évig is kibírják eleség nélkül. Testfunkcióikat a minimumra szorítják addig, száznyolcvanas szívverésüket percenként nyolcra, negyvenes lélegzetvételüket négyre , testhőmérsékletüket harminchatról öt fokra, hogy márciusig, ha nagyon muszáj, áprilisig életben maradhassanak.
Addigra majd csak megérkezik a tavasz – nézett fel Péter, és éppen jókor, mert egy, már virágozni kezdő mogyoró barkái kezdtek lengeni a közeli pincehát oldalában, a feltámadó szélben. A pinceajtóból valaki odakiáltott neki:
- Szeva', jövő vasárnap is felszaladsz? Tudod, falánk fánkfalók találkozója!
- Naná!- kurjantott vissza, és magában elmosolyodott a gondolatra: a sünök a téli álom alatt a testsúlyukból húsz-harminc százalékot is veszítenek. Ő meg a fánkokat - amiket nem szeretne kihagyni az idén sem, nagyon finomakat tud sütni a KultPincében a hölgykoszorú - majd leszaladja itt, a hegyi utakon.

« vissza