Szavak, szőlőről és szenvedélyről

Szavak, szőlőről és szenvedélyről
Szőlőhegyre nem vizet inni járnak az emberek - mondhatná bárki, ha a pincéket és a vizet egyszerre hallja emlegetni. De mert a víznek volt világnapja éppen, amikor Viczián István monori szőlősgazdával váltottunk szót a pincehegyről és a szőlőskertekről, mi mással kezdtük volna, mint éppen a vízzel. Mert ugyan a Kultpincében is a lehető legritkábban fordul elő, hogy valaki vízzel múlassa ráérő idejét, azt azonban bárki beláthatja, hogy a vízre elengedhetetlenül szükség van ott is. A szőlő ugyanis vizet iszik, de a permetezéshez, a hordómosáshoz és a tisztogatás egyéb műveleteihez is víz kell. Méghozzá nem is kevés.

Viczián István, aki a maga 85 évével a legidősebb aktív szőlősgazdák közé tartozik a Strázsahegyen, ma is minden áldott nap felkeresi a szőlőjét. Pontosabban, valamelyik szőlőjét, mert hogy három is van neki. Részben nagyapai örökség, meg maga is telepített.
Nem szeretne ezzel dicsekedni – jegyzi meg – mert a szőlővel való munkának se vége, se hossza, a fiatalabb korosztály nem is nagyon érti, minek kell valakinek a szőlőskert. Pláne három. De aki egyszer ebbe belekezdett, az soha többé nem tudja abbahagyni. Olyan lesz számára a szőlőművelés és a borkészítés, mint a kábítószer. Rászokik, és egyetlen napot sem bír ki nélküle – mondja, és bár a hangjában ott bujkál közben a nevetés, azért tudni lehet, hogy nagyon is komolyan gondolja.
Mindezekre azonban csak a víz emlegetése után kerül sor, előtte még arról beszélünk, hogy ma már mennyivel könnyebb a Strázsán az élet a vízszerzést illetően is, mint évtizedekkel ezelőtt.
Tetepusztán is volt szőlőjük Vicziánéknak -derül ki. Oda a közeli Teleki tóból hordtak vizet a permetezéshez, amikor az a tó még létezett. A rettenetesen meredek úton a lovaskocsival is alaposan meg kellett kínlódni, mire a vizes dézsák felkerültek a szőlőig.
Egyszer meg az történt – elevenedik fel egy mára már megcsöndesedett, de még így is eléggé rémisztő esemény – hogy a Tetepusztán élő Lovasék kisgyereke, aki szeretett a felnőttek közelében sertepertélni, ott játszadozott a permetlével feltöltött betonkád közelében, amikor Viczián István a háti permetezővel elindult tenni a dolgát. De még oda sem ért az első pásztához, amikor nagy loccsanást hallott, hátranézve pedig azt látta, hogy a gyereknek csak a kalimpáló lábai látszanak ki a betonperem szélén.
Szerencsére nem történt semmi jóvátehetetlen: a gyereket rögtön megfürdették, és mivel akkoriban még a rézgálic volt a használatban lévő egyetlen permetezőszer, kutyabaja sem lett a kis elővigyázatlannak.
A bényei nagyapa pedig úgy oldotta meg a permetezést – idéződnek fel a hajdani idők – hogy otthon megcsinálta a permetlevet, azt kivitette a szőlőbe, ahová találkozót beszélt meg az akkor tizenhét éves unokájával. És a gyerek a négy hektó permetlevet az utolsó cseppig ki is permetezte. A nagyapa boldog volt és elégedett, az unoka meg büszke a teljesítményére. Pedig akkor még nem tudta, hogy ezzel olyasmi kezdődik az életében, ami addig véget sem ér, amíg bírja erővel.
Akinek azokban a régi időkben nem volt lovaskocsija, amivel vizet hordhatott a hegyre, és se rokonára, se barátjára nem tudott ez ügyben számítani, az bizony komoly pénzeket fizetett a fuvarért. Leginkább azonban úgy oldották meg, hogy a víz szállítását napszámban ledolgozhatta.
Ma már vagy kutat fúratnak a szőlőtulajdonosok, ami nem csak, hogy nagyon drága, de a kút létesítésének szabályai is azzal arányosan szigorodnak, ahogyan egyre lejjebb kerül a talajban a vízlelőhelyek szintje. Fogy a vízkészlet a földben, ezt már a hegyen is nagyon megérezni.
De a napszámosokat illetően sem könnyű a helyzet – dohog Viczián István. Igaz, az egyik legnehezebb mezőgazdasági munka a szőlőművelés, de mégsem nevezhető robotnak. Hiszen a kapa felett bármikor fel lehet egyenesedni, a derekat megropogtatni, elnézni a szőlősorok folyton változó színeit és lombjának formáját- miközben senki nem noszogat sietségre, mert üresen szalad a futószalag.
Napi 12 órai munkáért 8-10 ezer forint a rendes napszám, de már ennyiért sem kapni szőlőmunkást. A metszéshez értő embereket pedig mintha elnyelte volna a föld, úgy eltűntek mára - értetlenkedik Viczián gazda, aki különben már azt is kiszámolta, hogy ha a saját munkáját napszámbérben mérné, abból ő 20-25 százalékkal több szőlőt tudna vásárolni, mint amennyi így megterem neki.
Csak hát az ilyet nem lehet számokban mérni – állapítjuk meg. Ez ugyanis, mint már az elején kiderült, valóban szenvedély.
A szőlőt, a bort kizárólag anyagi haszonszerzésből nem lehet jól csinálni.
Azt csakis úgy lehet, hogy ha Viczián István kimegy valamelyik szőlőjébe- mint említettük, minden áldott nap – legelőször is körbejár. Megnézi, mi van, hogy van, változott-e valami tegnap óta.
És ha a szóló szőlő nem csak a mesében létezne, a tőkék egészen biztosan boldog kórusban biztosítanák róla, mennyire örülnek, hogy újra látják.

« vissza