Ráismerne egy monori kocsira?

Ráismerne egy monori kocsira? Hollósy Simon festménye: Parasztudvar
A tavasznak már itt kéne lennie, de a téllel valahogy nagyon összeédesedtek, nemigen akarják elengedni egymást. A szőlőskertek már nyújtóznak, félig álom, félig ébrenlét közt figyelgetik, hogy alig van mozgás, pedig ilyentájt azért már nagyobb nyüzsgés szokott körülöttük lenni. 
A hegyre is kevesebben indulnak, mint máskor. A metszés miatt ugyan menni kell, de a kirándulók ritkásabban mernek nekivágni.

Mert, ha autóval legtöbbjüknek könnyű is fölszaladni, azért tavasszal gyalog, vagy biciklivel kellene menni inkább, úgy az igazi. Lóháton esetleg – amire van is példa. Vagy kocsival, szekérrel, homokfutóval.
Ha ez utóbbi három közlekedési alkalmatosság ezúttal tréfából került is szóba, azért még ilyen is akad, ha kevés is. Arra a kérdésre azonban, hogy mi a különbség a három között, s hogy meg tudná-e különböztetni őket, ha a valóságban kerülnének elébe, hát nem is tudom, hányan mernének válaszolni.
Évekkel ezelőtt, amikor a Komárom-Esztergom megyei Kocs településen volt szerencsém a kocsimúzeumban körbesétálni, jómagam is egyik bámulatból a másikba estem, mennyire nem tudok szinte semmit. Azokról a kocsikról sem, amiken pedig gyerekként még ücsöröghettem. Vagy a bakon, vagy a saroglyában, ha Rojcsik Misi bácsi a határba készülődve felengedte kis időre maga köré a környékbeli aprónépet is.
Ha még oly hűségesen szolgálta is őket, az emberek többsége hálátlanul elfelejti a régi eszközeit - mondhatnánk, de nem egészen így van. A szentendrei skanzenben is lehet már tanulmányozni a kocsik történetét.
Az elnevezés is magyar eredetű, nevét az imént említett Kocs községtől kapta. A magyarországi kocsigyártás már a középkorban fejlett volt. Az ősi magyar bőrös kocsihoz sok tekintetben hasonlít a későbbi fedél nélküli vásárhelyi kocsi és a könnyebb, egyenes oldalú, keresztzápok nélküli, hajlított saroglyájú dorozsmai kocsi- tudhatjuk meg egyebek közt, és ami minket különösen érint: a mély, homokos alföldi utakon a könnyű alföldi kocsik használata terjedt el. Ezek jellegzetes képviselője a monori, vagy másképpen körösi kocsi volt.
A néprajzi lexikon szerint a könnyű kiskocsik, az úgynevezett homokfutók egyik változata volt ez a monori kocsi. Monoron, Cegléden, Nagykőrösön, Kecskeméten, Lajosmizsén, Dabason használták leginkább. Jellemzői a magas kerekek és feltűnően hosszú kerékagy. Készül körülkasos formában, lőcsökkel és azok nélkül is, de mindkét esetben van sárhányója. Az első lőcsök alatti sárhányói egyenesek, míg a hátulsók előrefelé ívesen lehajlók, de vannak olyan megoldásúak is, amelyeknél a két sárhányó a kocsiderék közepénél lefelé hajlik és úgymond fellépőt alkot. Fogatolására két lovat használnak. Két ülése magas és karos, saroglyái szépen hajlottak.
Körösön e kocsi jellemzője még, hogy kasrészét világos okkerszínűre, fa alkatrészeit pedig sötétbarnára, vasalásait feketére festik. Tanyára, városba, piacra egyaránt járnak rajta, piaci áruk szállítására is alkalmas.
Ezt tudhatjuk meg a lexikonból. Vagy a szentendrei skanzenben, netán a kocsi kocsimúzeumban.
Ha pedig ha szekeret, kocsit látunk valamelyik portán, muskátlival és petúniás virágládákkal megrakva, gondoljunk arra, hogy megérdemlik a pihenést, a kényeztetést. Éppenséggel egyszer még szükség is lehet rájuk.
Addig is pattanjunk kerékpárra, lóra, vagy induljunk csak gyalogszerrel, esetleg a KultPincében esküdő párok lovaskocsival vagy hintóval, de a langyos napsütés mindenképpen vigyen ki mindenkit a Strázsahegyre. A KultPincét egyetlen látogató sem érheti felkészületlenül.

« vissza