Otelló és Izabella

Otelló és Izabella
Mindenki gondol valamiképpen a szüretre, így szüret idején.
Az is, akinek a kertjében egy árva szőlőtőke sincsen, és nem tulajdonosa sem a monori Strázsahegyen, sem más tájakon egyetlen darab teleknek sem, ahol akár csak egy sor szőlőtőkéje is lenne.

De az internetes közösségi oldalak valamelyikén így is belebotlik egy felhívásba, hogy bársonycipőket keresnek a szüreti felvonuláshoz valahol, másutt már a színpompás vonulás képeit osztották meg, némelyek pedig a régi szüretekre emlékeznek.
Így aztán a társaságkedvelő ember maga is elkezd vágyakozni: szüretelni menne mindenképpen. Vagy legalább egy szüreti felvonulást megnézni. 
Bár minden kívánság ilyen könnyen teljesíthető lenne. Hiszen, ha a kapcsolati háló tanúságaképpen mindössze hat ember közreműködésével el tudunk érni akár az Egyesült Államok elnökéhez, hogyne találnánk mindjárt első próbálkozásra olyasvalakit, akinek – vagy aki bácsikájának, tántijának, kedves barátjának – ne lenne éppen leszüretelni való szőlője és pincéje, ahová ilyentájt könnyű meghívást kapni. A dolgos kéz szüretkor mindig jól jön.
Aki pedig csak mulatni akar, talál magának bált, mulatságot, pincét az is, éppen eleget.
Azok, akiknek már jó sok szüret sorakozik a hátuk mögött, ilyentájt szívesen emlékezgetnek, régi, népes, víg szüretekre és az azokat követő pompás bálokra, amiket vagy a hajdani gazdakörben, vagy a Vigadóban táncoltak át.
Az én emlékeim legelején hárman sorakoznak, Otelló és Izabella, valamint egy sárga kabát.
Otellóről és Izabelláról sokáig azt hittem, hogy halhatatlan szerelmesekről van szó, akikről – nehogy véletlenségből feledésbe menjenek – két, sötét színű szőlőfajtát neveztek el. Otelló, a fekete, fényes bőrű, kemény fajta természetesen a férfi volt, Izabella pedig, a lágyabb, sápadtabb, a hőn szeretett lány. 
Apám lugasain – több is volt neki, mert ahová csak költöztünk, oda ő nyomban lugast telepített – Otelló és Izabella egymás mellett teremtek, mindig bőven, és még csak permetezni sem kellett őket, hiszen direkt -termők voltak. Ennek megfelelően apám ezekből készült borait mindenki lenézte, amin ő valószínűleg azért nem izgatta magát különösebben, mert mégis olyan gyorsan elfogyott az egész évre készített termés, hogy a karácsonyi disznóvágásra egy csepp sem maradt belőle.
Mivel bakfisként képregényrajzoló korszakomat éltem az idő tájt, elhatároztam, hogy Otelló és Izabella románcának feltétlenül szentelek egy önálló füzetet. Mire azonban belekezdtem, Roger és Margaret lett a főszereplők neve. 
Ezt felnőttként is egészen addig árulásnak éreztem apámmal szemben, amíg Csúziék családi pincészetében egy beszélgetés során ki nem derült, hogy vannak törzsvendégeik, akik valami megmagyarázhatatlan oknál fogva annyira szeretik az Otelló szőlőből készült bort, hogy a szőlő leszedéséhez is ragaszkodnak. Úgy éreztem ekkor, mintha rég eltávozott apám lenézett ízlése nyert volna fényes elégtételt.
Nem tudom, Csúziéknál így van-e ez még most is, de megerősítette az érzést nemrégiben Herda Tibor a Téglaházi dűlőben, aki mutatott egy oklevelet, amit az Otellóból készített bora elismeréseképpen nyert egy versenyen. Ha jól emlékszem, közönségdíj volt ez, mivel hivatalosan ilyen borral nem is indulhatott volna.
Otelló és Izabella azonban, ha nem is az általam hajdan elképzelt szerelmi dráma főszereplőiként, de minden jel szerint mégis csak halhatatlanok.
Legközelebb pedig elmondom azt is, mitől nevezetes az a bizonyos sárga kabát, miért szerepel kitüntetett helyen a szüreti emlékek között.

« vissza