Örömkalács, örömfa, maskarák a lagziban

Örömkalács, örömfa, maskarák a lagziban 1. A terített asztalhoz a vendégsereg, a szomszédság adta össze az asztalneműt
A KultPincében sem kell attól tartani soha, hogy éjfélkor elálmosodik a vendégsereg, de eleink is jól bírták a maguk idejében a lakodalmakat. Néha két-három napig is tartott a mulatság. A vacsoraasztalnál hagytuk ott legutóbbi írásunkban a maglódi lakodalmak vendégeit, ígérve, hogy a felszolgált étkekről és a vőfély rigmusairól is beszámolunk majd, nem hagyva ki az örömfa és az örömkalács mibenlétéról szóló magyarázatot sem.

Mert bár szépen hangzik mindkettő, sokunknak ma már fogalmunk sincs arról, mit is jelentettek ezek a lakodalmi koreográfiában.
Kilenc-tíz óra körülkezdődött a vacsora, ami éjfélig is eltartott. Nem csoda, hiszen a vőfély minden egyes felszolgált fogáshoz külön ismertetőt és jókívánságokat csatolt. Pedig fogásból sem volt kevés.
Kezdődött a tyúkhúslevessel, amibe csigatésztát főztek:
„Tudom, hogy mindenki mosolyog magába,
hogy nem üres kézzel jöttem a szobába.
Ízletes leves van töltve ezen tálba,
nem sótlan, és nem sós, épp el van találva”
Így szólt a vőfély, legalábbis dr. Gürtler Magda helytörténeti feljegyzései szerint – és nem véletlen, hogy szobát mondott. A sátoros lakodalmak ugyanis csak a '60-as években jöttek divatba, addig a tiszta szobában és a hátsó szobában terítettek a vendégeknek. Mégpedig úgy, hogy az asztalneműt kölcsönkérték egymástól, lajstromba vették, és a lakodalom után ki-ki visszakapta a magáét, tányért, poharat, evőeszközt, hiánytalanul.
A zenészeknek a konyhában jutott hely, ott húzták reggelig. A vacsorából persze ők is derekasan kivették a részüket.
A leves után a tyúkpörkölt következett:
„ Csirkehúst hoztam, mégpedig kétfélét,
behoztam a kakast és mellé a jércét,
behoztam a kakast piros tarajával,
násznagy uram pedig játsszon a farkával!”
Persze, hogy nem múlhatott el a lagzi pajzán kiszólások nélkül A pörköltet követő sült kolbász, a pecsenyehús mellé azonban már a bort is fel kellett emlegetni:
„.....Kik pecsenyét esznek, mind sokáig élnek,
őseink is ettől lettek olyan vének,
mivel a pecsenyét módfelett szerették,
utána a torkuk borral öblögették.”.
A süteményeket is inkább humoros, mint ínycsiklandó hasonlattal kínálgatta a vőfély:
„Kívülről-belülről meg vagyon cukrozva,
mint egy borbélylegény, le van púderozva”.
A bornak külön, önálló strófát is szentelt, amelynek mi most csak a két utolsó sorát idézzük:
„ Hogy panasza itt ma senkinek se legyen,
egyik lábam itt van, másik a pincében.”

Manapság, amikor emeletes torták, a legkülönfélébb tortaköltemények kerülnek a terített asztalokra, senki nem sírja vissza az örömkalácsot, amit eleink, legalábbis Maglódon, vacsora után osztottak szét. Pedig ez az örömkalács az elbeszélések szerint nagyon finom volt. Száz tojásból, mézzel készült, és olyan hatalmas volt, hogy sütésekor a kemencét is ki kellett bontani, majd újra betapasztani. Nyomott vagy húsz kilót, így aztán nem irigyelte senki a vőlegény vőfélyét, akinek ezt a menetben végig az ifjú pár előtt kellett cipelnie.
Az örömfa is mindenhová elkísérte a menyasszonyt és a vőlegényt, de az örömkalács szétosztása után – elénekelve az erről szóló templomi éneket – leszedték. A menyasszony szétosztotta az ajándékokat, amivel a fa ki volt díszítve: kendőket, zsebkendőt, szalagokat. A két vőfély pedig, közrefogva a menyasszonyt, pattogó táncba kezdett: a születendő gyermek ruhájára gyűjtötték a pénzt.
A menyasszonytánc hagyománya megmaradt, az ma is mindenkinek ismerős.
Az már kevésbé, hogy a reggelig tartó mulatság után az új asszonynak a vőlegényes házhoz „ládába valót” kellett vinnie: három rétest, egy tyúkot, két kuglófot. Maskarás, ricsajos násznép kísérte az ajándékokat.

« vissza