Menyasszonyok és virágköltemények

Menyasszonyok és virágköltemények
Voltak idők, amikor a virág sokkal fontosabb szerepet töltött be az életünkben, mint mostanában. Annyira fontosat, hogy minden egyes virágszálnak megvolt a maga jelentése. Így azután egy-egy ajándékba küldött csokor felért akár egy levéllel, aminek ráadásul az a rendkívüli előnye is megvolt, hogy nem locsogott. Csak a lényeget közölte.

"Szeretlek”. „Irigyellek”. „ Nem felejtelek el soha” - és így tovább. Különleges élmény lehetett nefelejccsel, tulipánnal, árvácskával üzenni. Romantikus alkatúak belesóhajthattak alkonyatkor egy szál vörös rózsába, és valljuk be, akármennyire összerántja e kép melaszos édessége a ma emberének szemöldökét, azért mindenki tudja, mit üzen egy szál vörös rózsa még manapság is.
Ezen kívül talán egyedül a menyasszonyi csokrok őriztek meg a hajdani üzenetekből valamit. A virágcsokrok általában ugyanis vagy csak arról beszélnek, milyen az ízlése a megajándékozottnak, vagy arról, mennyire vastag az ajándékozó pénztárcája.
De ne tagadjuk: a menyasszonyi csokrok üzenete is a legtöbbször arról szól, mi a trendi az esküvő idején éppen a világban.
A fehér ruha, fehér cipő, fehér rózsa hármasa rég kiment a divatból, de ne sirassuk, biztosan visszajön még.
Az idei év azonban legfőképpen a vintage jegyében telik ismét. Ez a stílus annyira közszeretetnek örvend, hogy folyton visszatér, nem tudják kiszorítani sem a hirtelen felbukkanó orchideák, sem a hortenziák, de még csak az őszi bogyókkal és termésekkel díszített, kerek csokréták sem. Pedig nagyon igyekeznek. De nem, a mezei jellegű, lazán kötött csokrok erősen tartják magukat, mint nőies, romantikus vonal.
Ha már mezei virágról esett szó, ejtsünk szót kicsit a múltról is. Ami tudvalévőleg szerényebb volt, mint amit a mai virágkötészeti remekművekből feltételezhetnénk. Ámbár nem is mindig. Inkább csak másmilyen.
A '60-as évek végén, a '70.esek elején amikor a „csak azért sem” divatja dívott éppen a férjhez menendő lányok és reménybeli menyasszonyok közt, akik gyűlölték nagyanyáik mirtuszait és anyáik aszparágusszal díszített kála- valamint liliomcsokrait, nem kis megrökönyödésre rajtaütésszerűen áttértek a piros rózsákból és színes fréziákból kötött menyasszonyi csokrokra.
Jómagam pedig derűsen emlékszem arra az esküvői képre, amelyen a farmerdzsekis menyasszony a vőlegénye bakancsos lábainál üldögél törökülésben, kezében egy kerek pitypangcsokorral. Igaz, a vőlegény ezen a képen cilindert visel.
Akinek ez túlságosan forradalmi és megbotránkoztató lenne, annak szívesen ajánlom a tájházakban szinte mindenütt fellehető tékát, amelyben egy életen át őrizgették a hajdani menyasszonyok a mirtuszcsokrot és koszorút.
De érdemes vetni egy pillantást a háború utáni évek menyasszonyainak kezében szorongatott, szigorúan hófehér csokrokra is.
A rózsa akkor is a szépség, az ifjúság, az ártatlanság és a szerelem jelképe volt. A szegfű a vonzerőt, az asszonyi szerelmet képviselte. Hogy a kála pontosan mit, arra nem találtam választ, mert igencsak hosszú időre kiment a divatból.
Egy biztos: garanciát egyik sem jelentett a hosszú házasságra. Talán épp erre figyelmeztet felemelt mutatóujjal a piros rózsából kötött csokor tulajdonosa is.
Hogy az ifjú pár megérjen egy ezüst, arany levelekből kötött csokrot és ezüst-, arany-, netán gyémántlakodalmat is, ahhoz jóval többre van szükség az esküvő minden kellékénél és pompájánál.

« vissza