Krúdy a városban

Krúdy a városban
Ha Krúdy Gyula, a modern magyar prózaírás mestere – akiről nem győzöm minden alkalommal elmondani, valahányszor csak szóba kerül, hogy ide járt a szomszédos Pilisre, Schumacher Róza birtokára, a minden karácsony előtti disznóölésekre, amikor csak az ő kedvéért citromos kolbászt is készítettek, mivel az volt a kedvence – Monorra tévedne mostanában, s tenne egy nagyobb sétát, kitűnően érezné magát közben.

Kosztolány Dezső írta róla: „…az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek […] Ez a világ, amit ő álmodik a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen… „
Monornak azonban van olyan szerencséje, hogy ez a világ itt-ott még megmaradt, és mostanában, a karácsonyi ünnepi díszek és cifraságok közt olyan megható módon mutatja meg magát, hogy akinek vannak megrezdülő antennái az ilyen megmutatkozások érzékelésére, azon kaphatja magát, hogy a szeme is könnybe lábad.
Miközben az ifjabb korosztály a templom oldalára vetített színes adventi fényjátékban gyönyörködik, az a korosztály, amelyik még emlékszik az ennek a templomnak az oldalához ragasztott kis órásboltra, benne Kinder Mátyás órásmesterre, az általa pártfogolt háromlábú kutyára, később pedig egy fiatal, kellemes modorú segéderőre - az a korosztály lassan elmenni készül, az emlékeivel együtt. De aki még itt van közülük, az köszönettel veszi tudomásul, hogy ezeket az emlékeket nem két kézzel rántja ki alóla az élet, hanem szép lassan, kíméletesen, meghagyva itt-ott a régiből is valamit.
A pincefalu is ilyen ajándék, de az évről-évre változó, megújuló városközpontban is akadnak még ódon szögletek, ott felejtett, eredeti részletek.
Az a régi órásüzlet már nincs meg- mit is keresne a templomkertből városi parkká átlényegült környezeteben - , a hajdani, kellemes modorú segéderő azonban nagyon is létezik, csakhogy már órásmesterként, egy pompásan berendezett üzletben.
- Kezét csókolom – köszön olyan magától értetődő, békebeli udvariassággal, ha benyit hozzá az ember, hogy attól az éppen egy hölgyet kísérő Krúdy is teljes figyelmével felé fordulna nyomban, s azonnal megtalálnák a közös hangot. A távozás pillanatai sem különbek: a kuncsaft biztosítva van róla, hogy a gondoskodáson épp túljutott órájával még évekig nem lesz baja, a látogatását megköszönik, és kellemes ünnepeket kívánva, kedvesen elbocsátják.
Lehet, a kereskedés magasiskoláját bemutató üzletből van még jó pár a környéken. De ilyen - amelybe belelátni egy régi boltot, egy régi mestert, egy háromlábú kutyát és valami megnevezhetetlen, évtizedekből szőtt hangulatot - ilyen nincs, és már nem is lesz több.
Alig került elő az ember ebből az időalagútból, ott van mindjárt a sarkon másik: a fényképész, meg a kirakata. És megint csak Krúdy, aki Az útitárs című novellájában így ír:
„ A piac sarkán, nem messzire a pipázgató töröktől és a könyvkereskedő aranyos kalendáriomaitól, megtaláltam a helyi fényképész kirakatát. Az üveggel födött ládán szórakozottan siklott el a szemem. Nagyon befűzött, kövér asszonyok, kakastaréjos gavallérok és bámészkodó gyerekek csoportjában megtaláltam Hartvigné képét.
Egyszerű nyári ruhában ült egy széken, és az ölében tartott kis barna legyezőre szegezte szórakozott, mélázó tekintetét.
Hosszan álldogáltam a kirakat előtt. Mindenféle dolgok jutottak eszembe az asszony elhagyatottságáról. Bizonyosan telve volt a szíve illúziókkal, amelyek az évek folyamán elhervadtak. Esténként a kályha tüzébe bámult, s egy-egy ábrándot dobott a lángok közé, mint egy megunt fátyolt. Szomorú voltam – érte.”
Hosszan álltam én magam is a szelfik, internetes közösségi oldalak és okostelefonok korában csodával határos módon, még mindig létező, fényképekkel zsúfolt kirakat előtt. Hartvigné képét persze hiába kerestem volna, de azt határozottan láttam, hogy Krúdy benézett az ajtó üvegén át az üzletbe, aztán felém fordult, a kalapja szélét megbillentve köszönt, és mintha mosolyogni láttam volna, amikor a gödrös járda felett pár centivel, lebegve indult tovább.
Talán éppen a pincehegy felé. Ahol egyszer csak eszébe juttatja valakinek, hogy citromos kolbászt kéne csinálni.

« vissza