Karácsonyi kaktusz

Karácsonyi kaktusz
Amióta az eszemet tudom, mindig volt karácsonyi kaktuszunk, amelyik tudta a dolgát: karácsony környékén rendre kivirágzott.
A legrégebbi ezek közül halványlila, törékeny bimbókat hozott, amik egymás után kis harangokká változtak.

Nem mondhatnám, hogy pompába öltöztették az udvarra néző, egyetlen szobaablakot, ahhoz túlságosan satnya és sápatag volt ez a karácsonyi kaktusz, de így is kirítt azért a környezetéből. Akkoriban a Tompa utcában nem volt divat szobanövényeket tartani. Vagyis hát, hogy pontosabban fogalmazzak, a körülmények nem voltak alkalmasak a szobanövények tartására. Szoba-konyhákban éltek a legnépesebb családok is, a konyhákban zsírszag volt és bablevesgőz, a fateknőkbe áztatott ruhák miatt nagymosáskor a lúg szaga facsarta az orrot, csípte a szemet. Mit keresett volna ilyen környezetben akár csak egy gyompálma is, hogy a fikuszról már ne is beszéljünk. És egyáltalán: hol fért volna el?
A szobákban meg hideg volt. Ott éjjelre az ágyakat törülközőbe tekert forró vasaló, vagy a sparhelten melegített tégla iparkodott alkalmassá tenni a bennük való tartózkodásra. Délszaki növény nem bírta volna azt, amit minden gyerek kibírt a Tompa utcában fél évszázadnál valamivel régebben: a hideg szobában alvást a legnagyobb telek idején.
A nyamvadt kis karácsonyi kaktusz is a konyhában kezdte, de ott egyre csak sorvadozott. Kísérletképpen került a szobaablakba, akkor, amikor a szomszéd utcában, lánykori barátnőjénél járva anyám megpillantotta a Manci néni kaktuszát.
Manci néninél a konyhában is hideg volt. A gyerek nagy volt már, többször tartózkodott házon kívül, mint benne, a férj napközben a munkahelyén időzött, így aztán Manci néni kizárólag a főzés idejére korlátozta a fűtést, aztán hagyta kialudni a tüzet. Nem volt fázós asszony, spórolós annál inkább.
És ennek a hideg konyhának a konyhaszekrénye tetején ott trónolt egy tűzpiros virágok tömegébe öltözött karácsonyi kaktusz.
A kérdésre, hogy „milyen praktikákkal érted el ezt, te Manci?”, legyintés volt a felelet: semmilyennel. A kaktusz magára van hagyva, magától hozta létre ezt a csodát a hideg konyha konyhaszekrényének tetején.
Kiderült róla az is, hogy az előző telet a pincekamrában töltötte, ahol ugyan virágot nem hozott, de meg se fagyott, ahogyan azt várni lehetett volna. Igaz, jó meleg kis helyiség az a pincekamra, ahol a férfiak elég sokat tartózkodnak, lévén, hogy borért egy héten kétszer-háromszor is ki szoktak menni. Amikor kint vannak, a kis dobkályhába venyigével be is gyújtanak, dobnak aztán a parázsra vastagabb gallyakat, két- három kiöregedett, száraz szőlőtőkét. Az így teremtett meleget aztán a vastag fal magába szívja, és csak lassan engedi ki. Így maradhatott életben a nem is tudni, mi okból odaszáműzött kaktusz is tavaly – magyarázta Manci néni, s anyám csodálkozó és elismerő tekintete láttán, meg mert amúgy is csak pár nap volt karácsonyig, megígérte, hogy a tavaszi tőosztáskor nekünk is jut majd a kaktuszból egy hajtás. Hirtelen támadt adakozó kedvében még a konyhaszekrényt is kinyitotta, s nekem ajándékozta azt a huszáros bögrét, amiből aztán még évekig kanalaztam minden áldott reggel a tejeskávéba aprított kenyeret, amit úgy szerettem, hogy tán még a kuglóffal tálalt habos kakaóért sem cseréltem volna el. Nem mintha valaha is ilyen választás elé lettem volna állítva.
Manci néni állta a szavát, tavasszal hozta a kaktuszt. Ami nálunk halványlila virágokat hozott, sose csüngtek rajta fürtökben a harangok, akárhogy próbáltuk kényeztetni. Mégis szerettük. Amikor besűrűsödött, szétültettük, a szaporulatot elajándékozgattuk, és én csak mostanában döbbentem rá, hogy azok a cserepek, amik minden költözésnél rendületlenül jönnek velem, azok mind annak az öreg kaktusznak az utódai.
Kérdeztem nemrég a monori piacon Katit, a kertészt, aki épp aznap pompázatos, bimbókkal és virágokkal megrakott karácsonyi kaktuszokkal vette körül magát: mitől olyan vörösek és húsosak ezeknek a harangjai, amikor az enyém légies és halványlila? Azt felelte némi sajnálkozással a hangjában, hogy hja, ezek már nemes példányok, nem azok a régi fajták.
Ha már ott jártam, vettem egy fehér virágút, amilyen nekem még sose volt, odatettem az ablakba, az épp bimbózni kezdő öreg kaktusz mellé.
Hogy van-e köze ennek hozzá, nem tudom, de az öreg kaktusz mostanra annyi virágot hozott, hogy majd beleszakad. Úgy lógnak az ágai a vöröslő, súlyos harangoktól, mintha átlényegült volna szomorú-kaktusszá. Aggódva nézem, s kicsit szégyenkezve is, hogy évtizedek óta tartozik hozzám, mégsem tudok róla semmit. Például, hogy képes-e érezni. És hogy egyáltalán...meddig él egy kaktusz?

« vissza