Juliskák napja a pincehegyen

Juliskák napja a pincehegyen
A három asszony minden Julianna napon – ami tudvalévőleg február 16.-ra esik – kiballagott a pincehegyre. Akármilyen idő volt is, ők Juliannát mindig ott ünnepelték. 
Pedig megesett, hogy azon a napon hideg szél csapkodta a havas esőt, olyan vadul, hogy alig bírta elkapkodni az arcát előle, aki az utcára merészkedett, mert mintha jeges ostorral kergették volna. Akkor az egyszer összeadták rá a pénzt, és taxit hívtak, de nem hagyták ki a közös ünneplést.

Amúgy, ha hó volt, csizmát húztak és kigyalogoltak, esőben esernyő alá húzódva, a szokásosnál iparkodósabbra fogták a sétát. Nem esett nehezükre, különösen akkor, ha a nap is felszikrázott, bár a melegét februárban még nemigen lehet érezni.
A három asszony közül kettőt Juliannának hívtak, a harmadikat Máriának de ez a Julianna nap egyformán szólt mindhármukról. Gyerekkori barátnők voltak, sülve-főve együtt. Alig dobták le otthon a hátukról a táskát, már mentek volna át a másikhoz beszélgetni. Kérdezték is az anyukák akkoriban gyakran: mi a fenéről tudtok annyit beszélni, hogy nem elég rá fél nap, amíg az iskolában együtt vagytok?
Beszélni ezerféléről lehetett, pláne akkoriban, amikor még csak úgy sisteregtek körülöttük az események. Később, amikor mindegyiküknek megvolt már a saját köre, amin belül az életének legfontosabb és legsűrűbb történései zajlottak, ritkítaniuk kellett a találkozókat. Volt, hogy félévekig sem találkoztak, de a legfontosabbakat mégis mindig tudták egymásról.
A rendszeres pincehegyi találkozókat akkor vezették be, amikor, alig pár hónapnyi különbséggel, ketten is megözvegyültek. A két Juliska sorsában következtek be ezek a drámai események, s mivel Mari barátnőjük már korábban elvált, így mindhárman a társ nélkül maradottak népes táborába kerültek.
Az egyik Juliska úgy döntött, a szőlőt és a pincét semmilyen körülmények közt nem adja el, még akkor sem, ha a gyerekei nem érdeklődnek sem a szőlőmunkák, sem a borkészítés iránt, de még csak a pinceszerek semmihez sem hasonlítható hangulata sem vonzza őket. Ez a Juliska ugyanis olyan, a férje, a kisgyerekei és a barátai társaságában töltött gyönyörű nyári délutánokat, és elmondhatatlanul szép órákat köszönhetett ennek a kétpásztányi szőlőnek meg az öreg pincének, hogy mindenképpen meg akarta őrizni őket.
Hamar kiderült, hogy ezzel az elhatározással nem is vágta nagy fába a fejszéjét. Metszeni még lánykorában, az apjától megtanult, a horolás, kötözés nem esett nehezére, különösen, hogy a két barátnő is vígan besegített. A permetezésre, ha kelletlenül is, vállalkozott a fia, a szüret meg szinte játéknak bizonyult. A szőlőtermést minden évben megvette az egyik szomszéd, egy kis hordó borért cserébe.
Ebből a kis hordóból szívtak le most is egy kancsónyit, hogy nem sokkal később a pincekamrában duruzsoló kályha platniján ott gyöngyözzön, narancshéj és szegfűszeg illatával töltve meg a helyiséget, az elmaradhatatlan, Julianna napi forralt bor.
Az öreg asztal köré telepedtek, ami még Juliska nagyanyjának konyhájában szokott hozzá, hogy körbeülik és a lapjára könyökölve, akár órákig is beszélgetnek. Egymást jól ismerő, a másikra rég ráhangolódott emberek kifogyhatatlanok tudnak lenni a mondanivalóból.
Most is így volt. Szóba kerültek gyerekek, unokák, könyvek, mozik, közeli tervek és elmúlt idők, amikor az egyik Juliska egyszer csak így szólt:
- Lehet, hogy az idén már a szomszéd Sanyira hagyom a metszést.
A szomszéd Sanyi egy ideje feltűnően érdeklődött Juliska iránt, aki azonban, ha ezt észre is vette, nem adta jelét, hogy szívesen venné. Épp ellenkezőleg. Nem akart már beengedni egy idegent az életébe, különösen nem a féltve őrzött emlékei közé. Tudták ezt a barátnői is, így hát most meg kellett kérdezniük:
- Történt valami?
Az erre válaszul elhangzott elbeszélésből kiderült, hogy olyasmi történt, amire egyikük sem számított: Juliskának álmában sikerült végre elbúcsúznia a férjétől, akit, hiába halt meg szegény már három éve, mindezidáig nem tudott elengedni. Feri ugyanis minden éjjel hazalátogatott, mindenről tudott, ami aznap történt, és miként harminc évig, a feleségével kézen fogva aludt el.
Ebben a mostani álomban azonban egy idegen nővel ült meghitten a konyhaasztalnál, aki éppen kávét töltött neki egy bögrébe. Seszínű, jelentéktelen asszony volt, akivel tán beszélgetni sincs miről – gondolta Juliska, és kihívta a férjét az udvarra, hogy megkérdezze: hogy volt képes őt felcserélni ezzel az egérszerű asszonnyal. A férje azonban nem válaszolt, csak szomorúan nézett maga elé, majd sarkon fordult, és köszönés nélkül visszament a nőhöz a konyhába.
Nem is jött haza vagy két hétig egyáltalán – magyarázta Juliska a barátnőinek – mígnem egy szombati álomban megint összefutottak, mégpedig egy bambuszligetben, ahol Juliska rizsszalmából készült kalapban és muszlinruhában sétált. Feri egy apró, kismadárnyi kambodzsai lány kezét fogva jött felé, és a szeméből - ami mostanra fekete és ferde metszésű lett – valósággal csorgott a vágy és a szerelem. Meg sem állt, a feleségének nem is köszönt, tudomást sem vett róla, épp csak a kezét lebbentette meg.
Ebből ő egyszer s mindenkorra megértette, hogy Feri elment végleg, és várjon rá bármi ez után, hozzá már soha nem fog visszatérni – nézett a barátnőire Juliska, akik kerekre nyílt szemmel bámultak vissza rá. Aztán ,mint aki megkönnyebbült, hogy ezen is túl van, csilingelve közölte.:
- Meséljetek ti is nyugodtan. Együnk -igyunk, nem sietünk, kijön értünk a Sanyi kocsival. Megígérte.

« vissza