Horgolt, hímzett, festett, folton-folt világ

Horgolt, hímzett, festett, folton-folt világ
A kézművesek ott vannak a nyári, strázsahegyi bornapokon, mert ha nem lennének, hiányoznának. Alkotásaik pedig a pincekamrákból is hiányoznának, mert a szép tárgyakra minden olyan helyen szükség van, ahol az ember szereti otthonosan érezni magát.

Most azonban nem a hegyen, hanem a város közepében lehet alkotókkal és munkáikkal is találkozni: szombaton megnyílt, karácsonyig látogatható a Monori Kézműves Alkotók Klubjának kiállítása az iparosok monori székházában.
Ez alkalommal a karácsonyvárás jegyében összeállított kollekciót viszik közönség elé, de a látogató azzal az emlékképpel nyitja a bejárati ajtót, ami a tavaszi kiállítás után élénken megmaradt benne. És nem csalódik, mert a minőség, a gondos, ezer vesződséggel összerakosgatott munkák mindig ugyanakkora hatással vannak rá. Akkor is, ha most már évek óta, hagyományosan két ünnepkör, a húsvét és a karácsony köré, visszatérően szerveznek számára bemutatókat. Az ezer vesződség mögül ugyanis kiragyog az a jó érzés, amit ennek a sok szép holminak az elkészítésekor az alkotója érezhetett.
A látogatók a végeredményt látják, abban gyönyörködnek. Nem tudom, hányan kíváncsiak vajon arra, ami emögött van.
Tudják-e, hogy a vesszőkből és hosszú szárú füvekből font kosarakból, faliképekből, edényalátétekből összeállított kis sarok a belső terem egyik szögletében annak a Pongrácz Sándornak a keze munkáját dicsérik, aki mezőgazdasági szakmérnökként az életének szakmai részét arra áldozta, hogy a monori cukorcirok világhírű, keresett exportcikk legyen. Nem sok híja volt ennek, ám a hazai cukoripar megszűnésével, majd nem sokkal utána a szalmatüzelésű energiaszektor tervének meghiúsulásával vége lett az idős mérnök és a cukorcirok karrierjének is.
A nyugdíjba vonult Pongrácz Sándor ekkor visszatalált azokhoz az ismerős mozdulatokhoz, amelyek olyan hasznosnak bizonyultak ifjú korában: bútorra se telt, olyan szegények voltak, de ő fűzfavesszőt szedett, s megfonta a háztartás minden szükséges bútordarabját.
Erre ma már nem vállalkozna, de remekbe szabott kosárkákat, edényalátéteket, dísztárgyakat készít. Mindenkori kedvenceim ezek, bizonyára nem csak nekem. Nagyon hiányoznának, ha egyszer nem találnám őket a nekik kijelölt helyen.
És ott a többi is, mind: a klubvezető Zsíros Sándorné gobelinképei, amik átsegítették őt fiatalon meghalt férje elvesztésének keserves időszakán. Nehogy abbahagyja – figyelmeztette a háziorvos is – meglátja, a kézimunkázás kiváló terápia. Az volt, valóban, aztán idővel művészet lett belőle. Nincs olyan kiállítás az országban, ahonnan Zsírosné Marika gobelinjei ne első díjjal térnének haza.
A kis Juha Balázs is hímez – és micsoda szépségeket! Keresztszemesei nemrég Gödön érdemeltek ki első díjat, csakúgy, mint az édesanyja hímzései. Édesanyja amiatt tanította őt a hímzőtűvel való bánás fortélyaira, hogy a kisfiú megízlelhesse a siker örömét is, ne csak a sors által neki juttatott hátrányokat.
Az alkotás folyamata és végeredménye gyógyít is, boldogít is, mindemellett hasznos, praktikus - nem ritkán kifejezetten művészi produktum.
De ha csak érzelmet, hangulatot közvetítene, már megérné, hogy megmutassák nekünk.
Horgolt csipkék és a foltvarrás remekei, hímzett képeslapok és üdvözlőkártyák, szőttes pokrócok, kötött pulóverek, festmények és karácsonyfadíszek, felsorolhatatlan kollekció darabjai várják ezúttal is a látogatókat az ipartestület kiállítótermében.
Nézzék meg. Ez nem a hétköznapi világ. Színekbe, virágokba borították nekünk, hogy örüljünk. Mi örülünk is – ők pedig büszkék erre. Van is rá okuk.

« vissza