Higgyünk az ibolyáknak, meg a költőknek

Higgyünk az ibolyáknak, meg a költőknek
Csak néhány napja még, hogy alig láttam ki a szemebe húzott kapucni alól, pislogtam a jeges szélben, de a lejtős út alján három feketerigó már vidáman fürdött a hegyről lecsorgó, tócsákba és keréknyomokba gyűlő hólében. Egyikük még annyira sem zavartatta magát az élvezetben, hogy fölrebbenjen, amíg lefényképezem. Szikrázva a röpködtek a szárnyairól szanaszét a vízcseppek, amikor, meg-megrázta magát.
Jön már.... – kellett volna sugdosnia a szélnek minden lírai tavaszhívogató szabály szerint, de a szél csak jajongott, és másnap reggel megint havat kellett söpörni.

Alig, hogy ez a hólepel is megsemmisült, s kiegyenesedhettek végre az alatta görnyedő hóvirágok, a krókuszok is felbátorodtak hirtelen. Felsorakoztak a földkupacokkal takart rózsatövek körül, s először a sárgák, aztán a lilák is kibomlottak. A fehérek miért késlekednek, nem tudom. Talán szégyenkeznek kicsit, hogy annyi hideg fehérség volt jelen a kertben még akkor is, amikor már rég a fényes, fekete rögöket kellett volna melengetniük az első, langyos napsugaraknak. Így azután ők inkább megvárják, amíg hozzászokik a harsányabb színekhez a szemünk, s csak azután bontanak szirmot.
Pár napra rá, egyik hajnalban, amikor valamiért hirtelen felébredtem, az ablakon túl olyan koncert szólt, hogy azt hittem, talán mégis inkább álmodom, mintsem éberen vagyok. Az a sok madár, amelyik nemrég még lökdösődve, verekedve, egymás hegyén-hátán harcolt a madáretetőben és körülötte az eleségért, most egyszerre kórussá szerveződött, és valami hetyke dallamot füttyögetett, öblögetett, harsogott és trillázott, ki-ki a maga hangfekvésében.
Gyönyörű volt.
Hát mégis megjöttél...- néztem ki az ablakon reménykedőn, a tavaszvárás előírásai szerint, de ott még rügytelen, kopasz, szürke ágak sziluettje rajzolódott a lassan kivilágosodó égre.
A hét végére megint visszatér a tél, kemény, kopogós fagyokkal – figyelmeztetett a meteorológia
tegnap este is.
De reggel mégis, hogy indultam a ház végébe, a kazánban a tüzet feléleszteni, megfogta a tekintetemet valami kékség a pincéhez vezető lépcsők körül. Közelebb menve derült ki, hogy minden járókő minden egyes rése, de a rézsű is, tele van ibolyával. Ibolyák virítanak a szamócásban, a löszfal alján, a medvehagymák frissen kibújt lándzsái közt is.
Hogy aztán ez már a tavasz, tényleg, vagy csak a tavaszvárás diadala az összevisszaság közt, azt már nem tudom. De azt mondom, mindenképpen higgyünk az ibolyáknak.
És a költőknek, persze. Mert addig jó nekünk.

Jékely Zoltán: Tavasz-hívó
Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.
A kerítés tövében kis virág
- neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.
Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.
Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.
Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája - válla, mint a hó -
nyírfák között épp emelinti leplét.

József Attila: Tavasz
A föld alól a gyors csirák
kidugják fejüket,
a fák, mint boltos áruját,
kirakják a rügyet,
kamaszok arcán pattanás,
férfiajkon a csók,
mind egy repeső kapkodás
a szoknyák lobogók,
s már itt és ott fölhangzanak,
elűzve kínt, fagyot,
a szívbe húzódott szavak,
eszmék és kardalok.

« vissza