Hegyek, völgyek, szőlők, világok

Hegyek, völgyek, szőlők, világok
Nevezetesebb névnapokon mindig népesebb a pincehegy. Február zsúfolva van ilyen napokkal, amikor, ha nem is éppen pinceszeren ünneplik a jeles napot, borért mindig kiszalad valamelyik férfiember a családból, aki aztán a demizsonnal a kezében be is köszön ide-oda, ha a szomszédságban mozgolódást tapasztal.
A nyári névnapok többnyire a hegyen zajlanak, a téliek már ritkábban, de a névnapot meg kell ünnepelni – tartja a szokás. Így volt ez azelőtt is amikor :

„ A parasztember nem ünnepelte, sőt nem is nagyon tartotta számon a születésnapját. Ez alighanem a középkorból eredt, amikor a világrajövetelt az élet siralomvölgyébe való belépésnek, a földi szenvedés kezdetének tekintették, és azon nem lehetett örvendezni. Annál több okot adott a vidámságra és az ellazulásra a névnap. Az ember a nevet, valamely szent nevét a keresztségben kapja, amely kiemeli a pogányság állapotából és az öröklétet, az égi boldogságot ígéri.”

Oravecz Imre háromrészes családregényének első kötetéből, az Ondrok gödréből való a fenti idézet. A kortárs lírikusaink egyik legnagyobbjának tekintett Oravecz Imre költő, író, műfordító 75. születésnapját épp a minap, február 15.-én ünnepelte az irodalom és az irodalmat szerető olvasóközönség.
A trilógiát, az Árvai család sorsát kísérő családregényt ajánló sorok úgy méltatják az írót, mint aki az 1800-as évektől kezdődő műben a tiszta egyszerű paraszti lét mögött annak minden sötétségét is megmutatja, egyszerű eszközökkel is olyan lenyűgözően, hogy azt valamennyiünknek illene ismernie. Melyik falusi embernek ne lenne köze a földhöz, a hagyományokhoz? S melyik városiban ne élne valamilyen homályos emlék, amellyel odatartozni kíván?
Oravecz Imre már az Ondrok gödrével elragad és magával visz. Nem úgy, mint a politikai divatok által hol leejtett, hol felemelt, dagályos érzelmi hullámok. Ez valóságos, földközeli, időtlen és örök.
Amikor az első kötetnek épp csak a közepetáján jártam az olvasásban, az egyik szomszédos falu buszmegállójában szóba elegyedtünk egy idős asszonnyal, aki így felelt egy gazdátlan telek sorsát firtató kérdésemre:
- Ó, azt én nagyon jól ismerem. Az olyan hatalmas, hogy többutcányit is végigmegy a kertek alatt. Oda futott ki a mi kertünk vége is, amikor még ott laktunk. Emlékszem, volt ott egy forrás, inni is oda jártunk, mosáshoz is onnan hordtuk a vizet. Amikor kezdett eltömődni, lesüllyesztettünk ott egy öreg hordót, Hogy megvan-e még, nem tudom. A kezetlen Misivel szoktam találkozni, megkérdem majd, talán ő tudja.
Így bukkannak elő a regény Árvai családja világának maradékai még mindig – hogy az ember szívverése szaporább lesz a ráismeréstől.
A könyvben Dregolynak hívják a szajlaiak „szőlőhegyét”. Oravecz Imre azt is úgy mutatja be, hogy szőlőtermő helyek nem kívánhatnának érzékletesebb, megejtőbb bemutatkozást.

„Szőlő, a nován kívül szintén direkttermő otelló és delevári, volt másfelé is a határban, bár elszórtan és kisebb mennyiségben, de Dregolynak nem volt párja, mert nemcsak a borával hatott. Bírt mással is, ami megejtette az Árvai-hadat, férfiakat, nőket egyaránt, de még a gyerekeket is. Ha történetesen nem völgy lett volna, az egyszerűség kedvéért szőlőhegynek is lehetett volna nevezni. De az volt, egy szűk szájú völgy. /...../ Mint valami nagy termosz, megfogta, tárolta a hőt, mert az ölelő hegyektől nem tudott rajta átfújni a szél, és sosem volt benne huzat. /...../ Szép volt a tavasz és az volt az ősz is, a szüret, az érett fürtök tőkéről való leválasztásának és hazaszállításának ideje, de a legszebbnek a nyarat tartották, amikor nyílott, kúszott, kunkorodott, csavarodott, növekedett, zizegett, susogott, pityegett, csattogott, zölden harsogott benne minden, és párás izgalom, lüktető igyekezet töltötte be a völgyet és a benne serénykedőket. /...../ Az ottlevés, a munka, amely valahogy mindig könnyebbnek, emberibbnek tetszett, mint máshol. Óvón körülölelte őket a völgy, mialatt hajladoztak, nyögtek, izzadtak. Ott élt, lélegzett, illatozott körülöttük. Nem hagyta őket magukra, segített, támogatta, pártfogolta őket. /...../ Egy-egy földbe harapó kapa vasa, vagy a kapatisztító kocér azonban mindig jelentette nekik, hogy van még más is, hogy hajladozik ott valahol valaki a tőkék közt messze. . Vagy egy-egy beszéd, nevetésfoszlány adta tudtul, hogyha többen is voltak....Dregoly mindent felfedett, kitárt, kiteregetett, mindenkit nyíltságra, egyenességre, becsületességre kényszerített.”
Az Édennek, ahol az ember végtelen természetességgel tartozott az őt körülvevő tájhoz, jó ideje vége. De Ondrok gödrében ott van, poklostul, csillagostul.
S ha valakinek nagyon hiányozna, a Strázsahegyen még felfedezhetők belőle egészen kicsiny darabkák. Néha meg egyenesen úgy tűnik, mintha ott feledkezett volna, de csak egy-egy szögletben, és egészen kis időre.

« vissza