„ Gyertyafényben itt ülök én is veletek....”

„ Gyertyafényben itt ülök én is veletek....”
Tudvalévő, hogy a gyertyalángnak – ami ezekben a napokban lobog körülöttünk mindenfelé – a pincékben máskor is különös jelentősége van. A mustgáz jelenlétét jelzi. Ha a gádorban lefelé menet a láng elalszik a kezünkben, azonnal vissza kell fordulnunk, mert ha nem, az életünkkel játszunk.

Október végén, november elején a minden pincében elengedhetetlen tartozékként – újabban már dekorációként is – ott lévő gyertyákról megint eszünkbe juthat az élet rendkívüli értéke. Amivel ugyan más alkalmakkor tréfálkozhatunk is - ahogyan Vajda János tette alant idézett alkalmi versében, amelyben a pince fölé szánja a „föld alá szoktató” pincejárásokat - ilyentájt azonban a bor is inkább az emlékezésé és a szomorúságé.
A költő így fakasztott derűt egy hajdani asztaltársaságban:

A pince fölé

Föld alá jutunk maholnap,
Hol nem lesz bor, leány, nóta.
Vigasztaljon addig a csap,
S hogy ne féljünk a föld alatt:
Járjunk ide szoktatóba.
Mennyi tréfa, derű, ugratás tanúja volt már a monori pincehegy is! Ám a nevettetőkön és a nevetőkön is kifog az idő előbb-utóbb. Sokan elmentek a pincefaluból örökre a jó ismerősök, barátok, pinceszomszédok közül tavaly is. A legnagyobb veszteségnek pedig mindig a legfrissebbeket érezzük. Idővel aztán enyhül a hiány fájdalma, szomorúsága, s az eltávozottakra - közöttük mindazokra, aki a pincefalut megteremtették, megőrizték, tovább adták a maiaknak – már nem csak tisztelettel, hanem jó érzésekkel, a derűs pillanatok felidézésével is emlékezünk.
Alighanem ők ugyancsak a Szabó T. Anna Gyertya című versében megrajzolt hangulat fénykörében szeretnék látni utódaikat:
Kis koszorún gyertya ég –
üljük hát körül!
Ennyi tűz is épp elég
annak, ki örül!
Jó, hogy senki nem siet,
lassú este lett,
gyertyafényben itt ülök
én is veletek,
szemünk egymást tükrözi,
fény a közepe,
beszélgetős vacsora –
nincs vége sose.
Ünnep lett a pillanat,
kis láng-hozta fény –
legyen gyertya máskor is az
asztal közepén!
Hogy máskor is lehessen gyertya a pincék vacsoraasztalainak közepén, ahhoz meg kell őrizni magát a pincefalut, nem hagyni gazdátlanul a régi épületeket, öreg tőkéket. Örökség ez, nem is akármilyen. Megtartani és továbbadni – az a legméltóbb emlékezés.

« vissza