Forró napok, kalapos idők járnak

Forró napok, kalapos idők járnak
Aki mostanában a Strázsahegyre ballag, legyen bár kora reggel, vagy késő délután – a délidőt amiatt nem emlegetjük, mert forró nyarakon nemigen akad ember, aki nyakába venné a gyalogutakat – azt nemigen látni fedetlen fővel. A Napnak minden napszakban van annyi ereje ilyenkor, hogy védekezni kelljen a sugaraitól.
Így volt ez régen is, manapság azonban sokkal könnyebb bármilyen alkalmatos fejfedőt fellelni az előszobában, a fogason, netán a szekrényben. Szalmakalap, vászonkalap, ellenzős sapka, ez utóbbi akár sokféle színben is – mindenütt kéznél van. Épp csak fel kell illesztenünk a fejünkre, és már indulhatunk is.

Ám, ha behunyjuk egy pillanatra szemünket, azonnal megjelenik előttünk nagyapánk, aki fejfedőkből nemigen válogathatott. Mivel hogy a szőlőskerti, és egyáltalán, bármilyen szabadban végzendő munkálatokra egyetlen, zsírosra hordott kalapja volt neki. Azzal védte magát a naptól, széltől, esőtől.
Az idősebb korosztály nem csak a nagyapját, az apját sem tudná elképzelni színes baseball sapkában. Kalapban, abban igen. Meg talán még micisapkában.
Azoknak a monoriaknak azonban, akik a helytörténetben valamennyire is járatosak – és szerencsére az ilyenek elég sokan vannak - ha kalapokról van szó, azonnal eszükbe jut Baranyi kalapos, aki a Monorhoz ezer szállal kötődő Baranyi Ferenc Kossuth díjas költő nagyapja volt, s akinek az unokája nem csak versben, de novellában is sírni- és mosolyogni valóan szépséges emléket állított.
Akik nem ismernék, azoknak elevenítjük fel a kalap meg a bicska történetét, megjegyezve, hogy ez a két eszköz ma is nagyon fontos kelléke a pincehegyi létnek.
Egészen röviden összefoglalva a novella arról szól, hogy Hadák késessel együtt járta Baranyi kalapos a környékbeli vásárokat, s a vicinálissal zötyögtek éppen, amikor Hadák késes a békésen szalonnázó kalapostól megkérdezte, tőle származik-e a bicskája. Amikor az erre nemet mondott, dühösen kidobta barátja kését a vonatablakon, mondván: ezt érdemli az olyan ember, aki nem támogatja a hazai ipart. Válaszul Baranyi Sándor afelől érdeklődött, vajon Baranyi-féle kalapot hord-e iparos társa. Mivel erre is nemleges volt a válasz, ő meg a kalapot suhintotta ki a vicinálisból. Nem álltak szóba egymással ezután egészen karácsonyig, amikor viszont egy-egy remek darabbal lepték meg egymást: Hadák késes a legkülönb bicskájával, Baranyi kalapos egy kiválóan elkészített fejfedővel. És szent lett a béke.

Baranyi Ferenc Öregapám című versét is idézzük most ide, fejet hajtva minden korabeli kalapos mester élete, tudása, és valamennyi, arra érdemes elődünk előtt, aki pincék sokaságát teremtette a hegyre, s azokat megőrizte, hogy továbbadhassa. Aki demizsonnal a kezében ballagott föl forró nyarakon, fröccsel oltotta szomját, sok dolga és kevés pihenője közt a szőlőhegy volt az örömöt adó kevés menedéke közt talán a legkedvesebb.

Baranyi Ferenc:
Öregapám

Kalapos volt szegény öreg. Naponta
négy-öt kalappal lendített a sorsán,
s - ha adni-venni falvak összegyűltek -
árulta őket nagy vásári ponyván.
Néhány kalap - s a lányát férjhez adta.
Sok-sok kalap - s cserép került a házra.
S mikor már fedett fővel járt a környék :
öregapám a lét nyűgét lerázta.
Csöndes szerszámait hidegre tette,
hanyatt feküdt és ránccal körbesáncolt
szemébe húzta utolsó kalapját.
Meghalt. Csak addig élt, amíg muszáj volt.

A Kultpincében, a fröccsteraszon, színes vászonsapkánkat vagy szalmakalapunk karimáját az arcunk elé húzva, emlegessük fel ezeket a régi időket – aztán emeljünk poharat a jobb időkre. Ahol persze megint csak lesznek majd forró nyarak, éppen ezért legközelebb a kendőkről és a női kalapok változásáról mesélünk.

« vissza