Életünk lugasai

Életünk lugasai
Azt mondta a minap egy öregúr, aki előttem ballagott hasonló korú társával az utcán:
- Úgy gondolom, a lugast a hét végén már el lehet kezdeni metszeni.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy hazaérve előkeressem a régi fényképes dobozból azt a régi, fekete - fehér fotográfiát, amin rég meghalt apám a lugast metszi éppen.

Tudom is, melyik lugast, mert bár kétszer is költözködtünk, neki első dolga volt lugast telepíteni abba az udvarba, ahol nem volt lugas. Lugasnak ugyanis lennie kellett mindenképpen.
Szülőházam lugasa Otellóból és Izabellából állt, s a kétszárnyú nagykaputól egyenesen az udvar közepén ásott kútig vezetett. Ez alatt a lugas alatt történtek a legfontosabb dolgok. Itt tanultunk az unokahúgommal a fellocsolt udvarrészen kialakított „pályán” korcsolyázni, igénybe véve ehhez egy-egy cirokseprű segítségét. Biciklizni is itt próbáltunk először, mert a hűvös árnyék épp alkalmas volt a gyakorlásra. Asztal is állt itt, karos paddal, ahol a dinnyét úgy lehetett enni, hogy nem számított, ha szétcsorog a leve, mert beitta a föld.
A lugas mindenre a legalkalmasabbnak bizonyult, és ősszel még ajándékot is adott: a szüretet meg a bort. Olvasni csak amiatt nem a fürtök alatt tanultam meg, mert a hely inkább a társasági életre volt kiváló, az olvasást meg már akkoriban is intim műfajnak tartottam, amit a legjobban a nagy tormabokor takarásában lehetett kivitelezni.
De lugas nélkül sem a falusi, sem a kisvárosi élet nem volt elképzelhető.
Jókai, a nagy mesemondó is ezt mondaná, aki magányos fiatal volt, s első sikereit éppen alugasban papírra vetettírásai hozták el számára.
A visszaemlékezések szerint „mindenkit elmar maga elől, s ha nincs meg az ifjú képzőtársaság, mely az év elején alakult, s melynek Kerkápoly is egyik tevékeny tagja. Bármennyire nem szeretett is megjelenni az iskolán kívül sehol, ide mégis ellátogatott, és már mindjárt az iskolai év elején, 1841. november 21-én olvasta fel a Mi az? című versét, melyet Finta Károly bírált. És az érdemkönyvbe felveendőnek ítélt.” Ahogyan Mikszáth írat: „a dicsőségből itt éri az első fénysugár” - a vers ugyanis„némi pozíciót szerzett”, a csendes, visszahúzódó tizenhat éves fiúnak. Ő maga így emlékezett később az Istenítélet című elbeszélésének születési körülményeire:
„Meg van-e még az a szőlőlugas a Klára-ház kertjében (a szőlő halhatatlan), ahol azt a borzalmas fantasztikus elbeszélést megírtam, aminek Istenítélet a neve? Akkor virágzott a szőlő, a döngő méhek segítettek benne. A mű pályázatra volt szánva: ezért kellett azt titokban írni, hogy idegen szem meg ne lássa. A képzőtársaság öt arany jutalmat tűzött ki pályadíjul: egy versre és két novellára. Mikor már be voltak adva a pályaművek, még azután is minden délután kijártam megkérdezni a növekedő szőlő-szemektől, hogy mi lesz a munkám sorsa? A szőlő pedig savanyú volt; még várni kellett. Hárman laktunk egy szobában. Kerkápolyi Károly, Pap Dini és én. Pap Dini geniális fiú volt: tele elmésséggel; csinos könyvtárt tartott, amiből Kerkápolyi Toquevillet tanulmányozta, én pedig Dickens első műveit a Pickwicht klubbot. Petőfivel (akkor még Petrovics) és Orlayval csak a tanórákon találkoztunk és főképen a képzőtársaság ülésein. Milyen komoly dolog volt az! A tagok mind teljes számmal jelen, Tarczy tanár volt az elnök. A tagok által benyújtott szépirodalmi és eszthetikai munkák kiadattak bírálatra s azután az ülésen felolvasták a művet és a bírálatot. Mindenki elmondotta rá az észrevételét. „
Jókai, mint tudós deák, biztosan tisztában volt azzal is, hogy a szőlőnek történelme van. Azt ugyan nem lehet pontosan kideríteni — több ezer év távlatából nézve —, melyik népcsoport ismerte fel először a magasba kúszó, indaszerű növény visszametszésének áldásos előnyét, annyi azonban ismeretes, hogy a Kaszpi-tenger déli részéről; nagy valószínűséggel Örmény, Azerbajdzsán és Grúzia földjéről származik.
Az viszont biztos, a grúzok erjesztettek először bort a szőlő levéből.
Az első szőlővesszőket a görögök hozták Európába, és ők kezdték meg a művelésüket is, sőt az első európai bort is ők sajtolták. Kevéssel utána, a szőlő termesztése, de a bor széleskörű elterjesztése is, Itáliába került, ahol az éghajlathoz alkalmazkodva, újabb metszésmódokat kísérleteztek ki. Itálián keresztül Marcus Aureilus Antonius uralkodása alatt jutott el hozzánk. és itt is otthonra talált. Európában különböző tájakon, vidékeken — a klímának megfelelően — különböző művelési módok honosultak meg. Délen, Görögországban, a kúszó hajlama révén sodronyra vagy fára futtatva nevelik, még napjainkban is, igen eredményesen. Észak felé, például Franciaországban, Németországban is, a könnyebb művelés érdekében, már a karós vagy huzalrendszerű, alacsony tőkeművelést helyezték előnybe. Ám legyen az bármilyen művelési mód, egy biztos, a szőlő, változást hozott az étkezési szokásainkba, sőt, hatást gyakorolt a történelemre is – olvashatjuk, ha utánanézünk, hogy s mint kerültünk kapcsolatba a szőlővesszőkkel s a borral.
De szőlőlugast az udvarokban már ne nagyon keressünk. A parkosított portákon más növényekre bízzák az árnyékolást. De ne feledkezzünk meg róla semmiképpen. A Strázsahegyen sétálva láthatunk és üdvözölhetünk még szépséges lugasokat, ahol talán még versek és dalok is teremnek. Épp mostanában metszik őket, hogy erre alkalmasak legyenek, míg világ a világ.

« vissza