Bor, dúrban és mollban - 9.rész - Öreg országutak, szerelmes árnyékok

Bor, dúrban és mollban - 9.rész - Öreg országutak, szerelmes árnyékok
Attól a két szócskától - „beszélnünk kell” - tele lett a levegő feszültséggel. A nap hátralévő része pedig újabb feszültségeket, nyugtalanságot, változásokat ígért. Volt ebben valami félelmet keltő, egyszersmind örömteli is. Ha kibillen az ember élete a megszokott nyomvonalból, az aggodalommal jár: rossz vagy jó következik vajon? De benne van az izgalom jó érzésének pezsgése is: mostantól változnak a dolgok.

A „beszélnünk kell” ráadásul hasznosnak is bizonyult: legalább nem váratlanul érkezik a változás, egyik pillanatról a másikra.
Fel lehet készülni rá. Bármi jön, nem úgy csap le, hogy attól a perctől kezdve rá sem ismersz az életedre többé – gondolta hálásan János, miközben magára húzta a tegnap levetett pólót, amit azért már nem lehetett makulátlannak nevezni. A hátizsákban éppen csak a praktikus szempontok alapján bepakolt holmik fértek el, kevés ruhanemű, és hiába lötykölte ki ügyesen Möszjő mosdófülkéjében azt a keveset, ami másnap reggelre mindig meg is száradt, tudta: ha még maradni akar pár napig, vásárolnia kell néhány ruhadarabot.
Délután lebiciklizik a városba – döntötte el.
Möszjő hívása billentette ki a töprengésből aki reggelizni hívta, majd mindjárt hozzá is tette:
- Mit totymorogsz itt? Öregemberek szoktak így magukba feledkezve totyorászni reggelenként. Tudom magamról - nevetett.
- Totymorogni! Ez jó! - kapcsolódott Möszjő jókedvéhez a maga nevetésével János is – De ez éppen nem az a nap, amikor öregnek kellene éreznem magam.
Az ajtóból hirtelen Kaláris hangja kapcsolódott a férfiakéhoz:
- Öreg az országút!
Jánosnak be kellett csuknia a szemét, olyan fényesen villant a homloka mögé a kép: a mama a kitárt szekrényajtó mögött virágos kendőt kanyarít a válla köré, a papa a viharvert bársonyfotelbe süppedve morogja kifogásait, miszerint öregek ne hordjanak ilyen piros ruhákat, a mama pedig felkacag:”öreg az országút!”
Öt perc múlva már az asztal körül ültek a lugasban, Kaláris a motorjáról és bizonyos szerelőről panaszkodott, aki miatt most biciklivel kellett feltekernie a hegyre, Möszjő együtt érző bólogatások közepette kente a töpörtyűkrémet a kenyerére, szelte hozzá a paprikát, a paradicsomot a kedvenc kiskésével. Hagyták, hogy János a gondolataiba feledkezzen.
- Kaláris, nem arra kérlek, hogy pletykálkodjunk, hanem, hogy mesélj nekem Johannáról – szólalt meg nagy sokára, elmesélve a ma reggeli előzményeket, Johanna váratlan megjelenését, és a találkozót, amire ma délelőtt sort kell keríteniük.
- Te jól ismered Johannát, biztosan tudsz a kettőnk korábbi kapcsolatáról is mindent. Amit magamról elmondhattam, elmondtam már korábban. De, hogy Johannával mi történt, amióta nem találkoztunk, arról az égvilágon semmit nem tudok. Beavatnál, legalább abba, amint mások is ismerhetnek?
- Nagy sora van annak..... – kezdte népmesei fordulattal, komoly képpel Kaláris, és ezzel a nyilvánvaló iróniával elejét is vette a múltidézéssel óhatatlanul jelentkező érzelmességnek Amúgy meg tévedsz, rólatok nem tudok semmit. Úgyhogy kezdd inkább te, aztán én folytatom.
- Banális történet – nézett fel János, Kalárisról Möszjőre emelve a tekintetét – Meg fogjátok érteni, a világirodalom nagy része is éppen ilyesmiről szól. Johanna gimnazista volt, ügyvéd lánya, én meg ipari tanuló, állami gondozott. Ez a felállás rajtam kívül nem zavart mást, bár az ügyvéd úr szeme elé nem nagyon kerültünk. Ha véletlenül mégis, tudomást sem vett rólam. Őrült nagy szerelem volt, ha visszagondolok rá, már akkor is pontosan tudtuk, hogy mi vagyunk a sokat emlegetett egésznek a két fele. Nem volt hézag, minden apró részletben passzoltunk egymáshoz. Csak abban nem, hogy én menni szerettem volna, ő meg maradni. Amikor leérettségizett, kész tervei voltak a közös jövőnkről, a gyerekeink számáról, az én munkám meg az ő hivatása – kertészmérnöknek készült – összeillesztéséről...Én viszont nem akartam az ügyvéd apuka és körei által lenézett lelencgyerek maradni, és nem tudtam elképzelni az életemet anélkül, hogy ne lássam a valóságban a vadnyugatot, ahol Cooper indiánjai küzdöttek a földjükért, és ha nem is nyolcvan nap alatt, de látni akartam a világot. Azonnal. Nem akkor, amikor már felépítettük az egzisztenciánkat, ahogyan Johanna elképzelte.
- Johanna tizenkilenc volt, én huszonegy, amikor befizettem egy ötnapos olaszországi utazásra, ahová nélküle akartam menni. Ki nem mondtuk volna, de hát szinte egymás sejtjeinek működését is ismertük, nem hogy a kimondatlan gondolatait. Tudta, hogy nem jövök vissza. Ha talán nem is örökre, de évekre, évtizedekre elválunk. Ezt siratta ott a vasútállomáson. Ma sem tudom, honnan vettem annyi erőt, hogy ne forduljak vissza.
- Megbántad? - szólalt meg Kaláris olyan sápadt hangon, mintha ő maga is szereplője lett volna valami hasonló búcsúzásnak.
- Nem tudom. Ennek is ma délelőtt kellene kiderülnie - felelte a férfi.
Kis csend után az asszony összefoglalta Johanna életének közismert epizódjait. Kertészmérnök lett, sokáig egy szakszövetkezetben, majd saját, kertépítő céget gründolt, amit pár év alatt sikeressé tett. A magánéletéről nem lehet ugyanezt elmondani. Első házasságából született egyetlen lánya, Vera, aztán elvált, újra férjhez ment, majd pár éve megözvegyült. Vera, az ugyancsak kertépítésznek tanult lánya vette át nemrég a cégvezetést, az anyja tanácsadói minőségben van ott jelen, és azóta nem törődik mással, mint a munkájával és az unokája, Johanna jövőjével. Huszonegy éves a lány, jövő héten tartják a lagziját a Kultpincében. A vőlegény sikeres üzletember.
- Ennyi!- fejezte be Kaláris, színpadiasan széttárva a karját.
- ..és vőlegénynek nincs szemüvege, valamint nem motorral közlekedik – állapította meg János.
- Te aztán villámgyorsan észreveszed az összefüggéseket !- jegyezte meg Kaláris meglepődve. Na, menj, Johanna már biztosan vár. Tudod a járást a Kultpincéhez?
- Hát persze- nyugtatta meg János, és miközben elmenőben a léckaput bereteszelte, visszapillantva még látta, amint bent két árnyék átkarolja egymást.

« vissza