Bor, dúrban és mollban -8. rész - Reggel, az avignoni híd körül

Bor, dúrban és mollban -8. rész - Reggel, az avignoni híd körül
A zsalugátert belülről lehetett bereteszelni, de a réseit, miként az ablakszárnyakat is, éjszakára nyitva hagyták. A levegő, ha nem is egészen akadálytalanul, de kellemes, hűs fuvallatokkal árasztotta el a kis szobát, ahol János és Möszjő a maguk számára is szokatlan csendben aludtak. Horkolni ugyan egyikük sem horkolt soha, de a viszontagságosabb, megterhelőbb napokat követő éjszakák hajnalain a földre rugdalt lepedők, a huzatukból kiforgatott takarók, az ágyak alá keveredett kispárnák láttán sejtették, hogy zaklatott volt az álmuk is. Hogy hangok is jártak ezzel, kiabálások, nyögések, jajok, arra is elég nagy biztonsággal mertek volna fogadni.

Az elmúlt napokban azonban úgy aludtak, mint a tej. Mármint azok a hajdani tejek, amiket a sajtárból kancsóba, bögrébe töltve, az ablakba állítva két-három nap múlva savanykás aludttejként lehetett viszontlátni. Mindkettőjüknek volt része ebben, ismerték, így aztán magától értetődően nyugtázták nyugodt éjszakáikat ezzel a hasonlattal.
Hogy honnan ez a nyugalom, arra nem keresték választ, az olyan magától értetődőnek tűnt: a hegynek köszönhető. Mások is úgy jártak ide, mintha a vadszőlővel befuttatott, lugassal beárnyékolt, csupasz téglás vagy pergő vakolatú pincekamrájuk welness hotelként várna rájuk minden alkalommal, valahányszor csak felkeresik, hogy este aztán kisimultan, megnyugodva bocsássa el valamennyiüket, a legközelebbi viszontlátásig.
Amikor Jánost az első napsugártól megmámorosodott kismadár trillája felébresztette, kis híján hangosan felnevetett, de Möszjő mozdulatlan hátát látva a szemközti falhoz állított heverőn, visszafogta a kikívánkozó jókedvet. Lábujjhegyen indult kifelé, a ház mögötti vizes hordókhoz, hogy egy sárga műanyag kancsó segítségével lezuhanyozzon. Nem akart bent, az apró fürdőkabinban zajt csapni ezzel sem. Prüszkölt, vadul dörzsölte magát egy meglehetősen érdes törülközővel, amikor nevetést hallott a kerítés felől.
Johanna állt ott.
Nem a tegnapi mozizáson megismert, fiatal Johanna, hanem a nagymamája, akit azonban János most nem nagymamának látott, hanem annak a fiatal nőnek, aki állt vele szemben a vasútállomás peronján negyvenöt évvel ezelőtt, és a kesztyűjével törölgette az arcáról a könnyeket.
Közelebb ment az asszonyhoz, kitárta a léckaput, aztán egyikük sem mozdult. Johanna nem tudta, azt várják-e, hogy belépjen, János közeledni nem mert. Invitáló mozdulatot sem tehetett, hiszen nem az övé volt a porta, ahol minden további nélkül vendéget fogadhatott – még ha az a vendég Möszjő baráti köréhez tartozik is.
Zavarban voltak. Végül Johanna szánta rá magát, hogy egy lépést tegyen előre – elég volt annyi is – és mintha ösztönösen tenné, mindkét karjával átölelte a férfit. Az azonnali viszonzás is ösztönös volt. Mindketten pontosan ugyanazt érezték: visszataláltak egy tulajdonképpen soha el nem felejtett helyre, a másik karjába, ami ugyan sok évtizedig nem volt kitárva - legalábbis számukra nem – mégis megőrizte ugyanazt a meghitt melegséget, azt a milliméternyi pontossággal berögzült öblöt, ahová a másik teste be tudta fészkelni magát.
Álltak összeölelkezve, körülöttük örvénylett az idő, hurkot vetve fordult vissza hajdani közös valóságukba. Már nem csak Johanna arcán futottak le a könnyek, a férfi is sírt. Hagyták, nem számított. Amikor János válla már vizes lett az asszony könnyeitől, csak akkor szólalt meg:
Nem hoztál kesztyűt. Most aztán nincs mivel letörölni.
Ezen már mosolyogni is lehetett.
Amikor aztán Möszjő harsányan énekelni kezdett odabent, hosszan kitartott „r” hangokkal az avignoni hídról, ahol szép lányok és és katonák táncolnak, az ezt kísérő zajokból pedig arra lehetett következtetni, hogy eljátssza közben a tamburmajort, a trombitást és a harmonikást – az iménti érzelemhullámot is magával sodorta a kitárt ajtó mögötti harsány jókedv.
Beszélnünk kell – mondta Johanna.
János a legnagyobb egyetértést kifejező bólintással helyeselt.
Itt leszek egész délelőtt a Kultpincében, az unokám esküvői vacsorájának részleteit beszéljük meg. A család rám bízta, szerintük az ilyesmihez én értek a legjobban – magyarázta az asszony, észre sem véve, hogy még mindig szorongatja a férfi kezét.
Kézenfogva tettek pár lépést még, aztán Johanna eltűnt a legközelebbi pincehát mögötti kanyarban.
Ne töprengj. Most csak hagyd, hogy megtörténjenek a dolgok- szólalt meg Möszjő, aki közben kisétált a kapuig. A hangja olyan nyugodtan szólt, mintha csak a francia dalocskát használta volna a beskálázásra.
Erre a reggelre elég is volt ennyi.
A többi úgyis zúdul majd hamarosan magától - ez ebben a pillanatban bizonyosnak látszott.

« vissza