Bor, dúrban és mollban 7. - Mozi és valóság

Bor, dúrban és mollban 7. - Mozi és valóság
A lecsót épp úgy készítették el, ahogyan a nagydarab ember a piacon elmesélte a receptjét. 
Kiadós ebéd volt, utána már csak ahhoz volt erejük, hogy kiüljenek a lugasba poharazgatni, beszélgetni. A nyárvégi forróságot itt fent a hegyen néhány fokkal kevésbé melegnek érezhették, mint lent a városban élők. A rengeteg lomb nem csak a fényt szűrte meg, de mintha rendkívül jó kapcsolatban állt volna a szellőkkel is, szinte szünet nélkül járatta a levegőt egy láthatatlan ventilátor.

Aki járt már mediterrán vidéken, tudja, hogy a nyári hőség nem csak a ruháitól szabadítja meg az embert, a lélek is szinte önkéntelenül kitárulkozik.
János és a francia a lugas árnyékában úgy vezetgették végig egymást az életükön, mintha városnéző sétán járnának.
Möszjő a zenébe volt szerelmes, a gitárjába, a szigorú kötöttségek nélküli életbe. Sohasem nősült meg, és bár mostanában időnként eszébe jut, hogy nem bánná, ha lenne egy lánya vagy egy fia, rögtön arra gondol – mesélte - hogy rossz felé megy, nem gyerekeknek való mostanában a világ,
Hogy a nehéz gondolatokat távol tartsa magától, arra a burgundi kiválóan alkalmasnak bizonyult mindaddig, amíg már a francia kisember számára is elérhetetlenül drága nem lett. Saját szőlőskertre zenetanárként nem is gondolhatott, bár anyagi helyzetére amúgy igazán nem panaszkodhat – avatta be Jánost – ám egy este a számítógépe előtt ülve a képernyőre hirtelen beúszott egy magyarországi szőlőültetvény. Nem elegáns, divatos borvidéken, hanem Pesthez egészen közel, éppen itt, ebben a pincefaluban.
A legközelebbi vakációján ideutazott, és attól fogva nem is kívánkozott már el máshová. A világból addigra eleget látott, itt pedig, az ezer pince közt, ahol még mindig akadnak gazdátlan szőlők és épületek, mintha csak éppen őt várta volna ez a zsalugáteres pincekamra, a léckerítéses udvarral, a szőlőlugassal. A Pinot Noire, ez a kényes bor pompásan helyettesíti a francia burgundit. Szerethető az élet itt, az ő korában lévő férfiember ennél többet nem is kívánhat - emelte maga elé a poharát Möszjő, elégedetten hozzátéve: ha visszavonul, amihez már nem kell sok idő, ideköltözik végleg.
János sejtette, hogy Möszjő világa azért ennél bonyolultabb lehet, de nem kérdezősködött. Ő már visszavonult – vette át a szót – eladta az asztalosműhelyét annak a fiatalembernek, aki a legügyesebb alkalmazottjaként erre amúgy is a legalkalmasabbnak bizonyult. Eladta a nagy házat is, amit gyereklárma soha nem töltött be. A feleségével szerették és mélyen becsülték is egymást, de mintha mindkettőjük életében lett volna valami fájdalmas titok, ami közéjük állt, és mindig tartott valamennyi távolságot közöttük – talán ezért is nem lett gyerekük.
Egy családias, igazán kellemes panzióban él egy ideje, ahol nincs gondja semmire, de úgy érezte, elintéznivalója van még itt. Nem tudja, mi az. Talán egy találkozás, amivel még tartozik, vagy magának, vagy annak a másiknak – nézett Möszjőre, aki már mondta is a választ:
- Johanna.
János bólintott, miközben tudta, a másik sem fog kérdezősködni, megvárja, amíg majd elmondja magától a Johannához fűződő emlékeit.
Hallgattak egy ideig. Valahonnan jókedvű kurjongatást hozott a feltámadó szél. Esteledett. Két autó is elzümmögött a kerítés túloldalán az úton.
- A moziba mennek- jegyezte meg Möszjő - Lassan mi is indulhatunk.

A mozit egy tágas pincekamrában rendezték be roppant ügyesen. A városban a filmszínház - amit persze ugyancsak nem hívott így soha senki, mozi volt az is – évekkel ezelőtt bezárt, de a mozizás közös élménye sokaknak hiányzott. Ezt pótolták kiválóan a pincehegyi vetítések és összejövetelek, nem csak a filmekkel, hanem borkóstolóval, ínyenc falatokkal és jóízű beszélgetésekkel körítve.
Ma este nosztalgiamozi ment. Különös módon Sophia Lorenre a fiatalabb korosztályból is kíváncsiak voltak jó néhányan. János meglepve fedezte fel közöttük a piros tornacipős, vékonylábú lányt, aki rövid idő alatt már harmadszor bukkant fel az életében.
A film után a lány is ott maradt beszélgetni. János odaügyeskedte magát a közelébe, és átnyújtott neki egy fehérborral teli, karcsú poharat.
A férfi bemutatkozott, a lány ugyanolyan barátságosnak bizonyult, mint az állomáson. Mosolyogva mondta a nevét:
- Johanna.
- Hogy?! - kérdezte János, aki nem hitt a fülének.
- Johanna. Nem túl gyakori név, tudom. Én a nagymamámtól örököltem, őt is így hívják.
- Te vagy....maga az, akinek az esküvőjére készül a család? - dadogta János esetlenül, nem tudván eldönteni, tegezheti-e ezt a fiatal nőt, aki neki is az unokája lehetne, de mert az nem bátorította, maradt a magázásnál.
- Igen, én lennék az a szerencsétlen – fancsalodott el a lány arca – És ha arra is kíváncsi, miért nincs itt a vőlegényem is, hát azért, mert dolga van. Neki mindig dolga van. Ő egy roppant felelősségteljes és elfoglalt ember.
- Hazavihetlek?- lépett melléjük egy szakállas, szemüveges fiatal férfi.
Johanna bólintott. Hamarosan felbőgött kint egy motor. János az ajtó elé lépve még látta, amint a lány a szakállas-szemüveges derekát ölelve eltűnik a sötétben. Olyan érzése volt, mintha most ő maga is belekerült volna egy olyan történetbe, ami ugyan a valóságban játszódik, de nem kevésbé izgalmasnak ígérkezik a folytatása, mint egy jól megírt filmforgatókönyvben.

« vissza