Bor, dúrban és mollban - 5.rész - Egy francia, gitárral és vörösborral

Bor, dúrban és mollban - 5.rész - Egy francia, gitárral és vörösborral
Ballagott János a levelek legkülönfélébb zöld színeit magukra öltő szőlősorok között, és egy idő után úgy érezte, mintha az itt folyamatosan mozgó, hol éppen csak fuvallattá, hol szellővé, hol meg kissé erőteljesebb széllé változó levegő kiszellőztetne belőle minden gondolatot. Az emlékeket ugyanúgy, mint a boldogság megtalálásának iménti szándékát.
Itt - ott férfiakkal találkozott, akik megemelték a kalapjukat, vagy biccentettek, miközben köszöntötték, aztán folytatták a dolgukat. Egyszer mintha még a vékonylábú lány alakját is látta volna elsuhanni egy pincehát mögött, aki a vonatra felszálltában olyan kedvesen visszaintegetett neki.

Hirtelen hangosat kordult a gyomra. Rájött, hogy bár boltot többet is látott idefelé, elfelejtett ennivalóról gondoskodni. Éppen egy sűrű lombokkal takart szőlőskert kapujánál járt, a lécek közt belátott a fehérre meszelt kis épületre, amelynek szőlővel befuttatott verandáján egy férfi üldögélt, egészen belesüppedve a kiérdemesült, innen is kopottnak látszó fotelbe.
- Bocsánat, kedves uram – szólt át a kapu felett – megmondaná, merre találok a közelben olyan helyet, ahol enni és inni lehet?
- Jöjjön be!- kurjantott a férfi, aki ültében apró termetűnek látszott, ehhez képest egészen öblös baritonja volt.
János nem kérette magát, a felesleges udvariaskodáshoz túlságosan éhes volt, és egyre szomjasabb. Öreg téglákból kirakott járdán jutott a verandáig, ahol a kopott fotelnek egy hívogatóan mély öblű párja is állt, közöttük kis asztal, tálcával, kancsóval, és két pohárral.
A sarokban egy gitár támaszkodott a falhoz.
A férfi barátságosan kezet nyújtott, bemutatkozott. János is megmondta a nevét, és mentegetőzött, amiért elemózsia nélkül vágott neki a hegynek, pedig tudhatta volna, hogy órákig is eltart, míg gyalogosan nagyjából bejárja. Vendéglátója nem hagyta sokáig magyarázkodni, egy kézmozdulattal megállította a bocsánatkérő mondatokat:
- Ha nem először lenne itt, már tudná, hogy bármelyik pincébe téved, itt a jó szándékú vándort mindenütt megetetik, megitatják. A kolbászt, szalonnát szereti?
János bicskát is kapott a karéj kenyerek és a kolbász-szalonna mellé. Nagyokat kanyarított, és biztosította a házigazdát, hogy találkozik az ízlésük, mert ő maga is a vörös bort szereti jobban, mint a fehéret. Az első koccintásnál hangzott el az inkább udvarias, mint kíváncsi kérdés, hogy hová valósi.
János válaszára, miszerint eredetileg idevalósi lenne, de Ausztráliából, Adelaide-ből jön, mivel hogy ott lakik, lassan negyvenöt éve, a vékony termetű, ősz férfi barna arcában ülő keskeny vágású, fekete szeme körül összeszaladtak a nevetőráncok:
- Na hiszen, akkor jól összekerültünk! Mert én meg Franciaországban élek, Autunban. Hallott már róla?
Abban a ritmusban, ahogyan az asztalon állókancsó ürült és töltődött, aztán megint ürült és újratöltődött, a két férfi elmesélte egymásnak az élettörténetét. Vagy legalábbis annak fontosabb állomásait.
János azt, hogy asztalossegédként egy görögországi nyaralás ürügyén miként maradt kint a vágyott Nyugaton, hogyan került Ausztráliába, hogy aztán ott előbb egy üzemben, majd magánzóként, környék szerte népszerű és keresett asztalosmesterként megalapozza az egzisztenciáját. Elmondta azt is, hogy kint magyar lányt vett feleségül, akivel csöndes harmóniában élték le az életüket, amíg az asszonyt el nem vitte egy gyors lefolyású rákbetegség. Gyermekük nem volt. Azt nem tette hozzá, hogy ezt valami soha ki nem mondott okból egyikük sem szorgalmazta, és hogy csak az asszony halála után lett nyilvánvalóvá az is, hogy mindkettejükben egész házasságuk alatt ott lapult a hiányérzet, egy darabka jeges, feloldódni nem képes űr.
A vendéglátóról kiderült, hogy már itthon sem szólítja őt Györgynek vagy Gyurinak senki. Csak úgy emlegetik, „a francia”, szemtől- szemben pedig Monsieur. Vagyis hát Möszjő. És ő ezt egyáltalán nem bánja.
Ugyanúgy egy nyaralást használt fel, hogy kint maradjon negyven évvel ezelőtt, és eleinte Bécsben, majd Párizsban volt utcazenész. Ének-zenetanárnak tanult, ebbéli minőségében kötött ki Burgundiába, az Autun nevű kisvárosban, annak is az egyik iskolájában, ahol zenét tanít.
- Húszezres kisváros, turisták alig vannak - magyarázta, s mire odáig jutott, hogy az ottani katonai akadémián tanult annak idején maga Napóleon is, már egészen belevörösödött a lelkesedésbe.
Meglehet, a bor is közrejátszott ebben, a dús, testes vörös, ami ugyan nem burgundi volt, de nagyon itatta magát. Ez lehetett az oka annak is, hogy mire rájuk ereszkedett az este, már együtt énekelték a francia sanzonokat a magyar népdalokkal felváltva. Möszjő gitárja az érzelmek olyan húrjain dalolt, hogy egyszer csak azt vették észre: a kapu előtt valóságos sokaság áll, velük énekel, tapsol, nevet.
Magától értetődött, hogy János aznap már nem megy sehová, Möszjő tágas pincekamrájában akad hálóhely számára is.
- Holnap majd beszélgetünk a burgundiról – ígérte az utolsó koccintásnál a házigazda, de Jánost már félálomban érte vendéglátója eszmefuttatása, aki szerint a jó bor éppen olyan, mint a zene. Szomorúságban, bajban bánattal teli dúrban szól hozzád, örömben viszont erőteljes, vidám mollban. És aki ezt nem hallja, Möszjő filozófiája szerint az olyan ember jó bort nem érdemel.
Egy perc múlva már csend volt körös-körül, csak a csillagok hunyorogtak a hegy felett.

« vissza