Bor, dúrban és mollban - 4. rész - Jobbra, balra hármas út

Bor, dúrban és mollban - 4. rész - Jobbra, balra hármas út
A másnap reggel olyan hirtelen jött el, mintha kimaradt volna az éjszaka, és az este sötétjét mindjárt a hajnali derengése váltotta volna fel.
A panzió keskeny ablaka épp keletre nézett. A virágos függönyön átszűrődött a fény, szalagjaiban táncoltak a porszemek, köztük tán olyan mikroorganizmusok is, amiket egyébként csak mikroszkóppal látni.
János addig bámulta ezt a bohókás fényjátékot, amíg el nem kezdett káprázni a szeme. Akkor kiült az ágy szélére, megropogtatta a derekát, és mindjárt el is ámult, hogyhogy nem hallja azokat az apró roppanásokat, amik ezt a reggeli mozdulatsort törvényszerűen kísérni szokták. A derékalj simult volna hozzá ennyire tökéletesen az éjjel? Vagy az álma volt a szokottnál nyugodtabb, pihentetőbb?

A fotel mellett a szőnyegen papírdarab fehérlett.
A taxis névjegye – jutott eszébe a férfinek, aki csak lassacskán keveredett át a félálom és az éberség közötti határvidéken.
Előjött aztán a tegnap egészen. A kocsikázás a sem igazán idegen, sem teljesen ismerős városka utcáin, tárgyakban is testet öltő, kósza emlékek, házak, szögletek, árokpartok. A lakodalmas menet, a fiatal taxis barátságos érdeklődése, aztán a vacsora az étteremben, amire rá sem lehetett ismerni. Amikor utoljára diákként megfordult ott, a hervasztóan, de valahogy mégis meghitten lepusztult söntésben sört ittak a haverokkal. Bandi bácsinak hívták a pincért, aki frissen sült pogácsafasírttal kínálta őket, „ nehogy megártson az ital az uraknak”. Miközben elnézegette az étterem vacsoravendégeit, az jutott eszébe: mintha már asztalostanonc korában tudta volna, hogy ő nem sokáig gyártja majd itthon az ablakkereteket és az ajtótokokat. Többre vágyott.
Ha úgy vesszük, meg is kapta - tűnődött – csak épp el kellett vándorolnia az álmait utolérni, egészen Ausztráliáig.
De amit itthon kellett hagynia, az vajon megvan-e még?
Ha keresni kell, hát akkor addig keresem, amíg meg nem találom – mondta most fennhangon, s miközben beleöklözött a levegőbe, a fénynyalábokban vadul nekilódult a porszemek lassú tánca.
Azt már tegnap, elalvás előtt elhatározta, hogy ma felmegy a Strázsahegyre. Nem hív taxit, gyalogolni fog. A lábai még jól bírják, hatalmas távokat jár be esténként a tengerparton. Igaz, a St. Vincent öböl legfeljebb dűnék emelkedőivel dicsekedhet, de hát a Strázsa sem éppen a Pireneusok. Nem lesz baj a hegymenettel sem.
Nem reggelizett. Ha közben megéhezne, útközben biztosan talál majd boltot, ahol legalább egy kiflit vehet, gondolta.
Farmerben, sötétkék pólóban és tornacipőben indult útnak, fiatalnak és ruganyosnak érezte magát. Hogy ez így is maradjon, elkerülte a tekintetével az útba eső kirakatüvegeket, ahonnan bizonyára egy kissé hajlott hátú, idős férfi nézett volna vissza rá, bár arcának ráncait talán jótékonyan elfedné az üvegekre kívülről rászitálódott porfátyol.
Ismerte az utat. Ha a házak mind idegenek és újak voltak is errefelé, az utcákat szerencsére nem szabta át semmiféle változtatni kívánó igyekezet.
Nem a temető felé ment, azt későbbre hagyta. Idejekorán eldöntötte azt is, hogy a mamáék sírjához majd csak akkor megy ki, ha a hazatérés feszültségét felváltja majd benne a nyugalom. Az elhatározás nyugalma. Legyen az bármilyen elhatározásé: marad-e, vagy végleg elköszön.
A szőlősorok és a pincék látványa szemből érkezett, ott, ahol az út hármas elágazásba torkollt.
János megállt, és kis híján hangosan elnevette magát, annyira meseszerű volt a helyzet. Csongorrá változott hirtelen, akihez Ilma így szól:
„Sík mezőben hármas út,
Jobbra, balra szertefut,
A középső célra jut.
Csongor úrfi, jó szerencsét!”

Amikor a Csongor és Tündét az iskolában színpadra állították a hetedikesek és a nyolcadikosok, neki reménye sem volt, hogy bámészkodónál több legyen, nem hogy Csongor. De amikor a Tündét játszó Johanna szőke fürtjeit látta ráterülni a darabbeli Csongor, a jókötésű Nagy Imre vállára, már a próbákon is elfogta a kétségbeesés.
A mű középpontjában Csongor út- és boldogságkeresése áll - magyarázta átszellemülten a tanárnő, és valamit arról is, hogy a kiindulópont a kert, a virágzó fával, a végpont pedig az elvadult kert.
A szereplők röhögcséltek, az asztalra kellett csapnia a vonalzóval, hogy megpróbálja megértetni velük, amit mára mindegyikük a saját kárán tanult meg, legfeljebb nem képes megfogalmazni mindmáig, hogy az emberi boldogság és kiteljesedés nem a tér függvénye, de nem is az időé. A kert az Édenkert, ahonnan elvágyódunk a világba, de visszatérve már nem leljük föl otthonunkat. Aki pedig az időben keresi a kiteljesedést, annak is csalódnia kell, hiába tart a története jóval hosszabb ideig, nem pedig csak estétől éjfélig, mint Vörösmarty tündérmeséje. A boldogság nem a múló idő függvénye.
János most ott állt éppen egy ilyen hármas útnál, de egyáltalán nem érzett reményvesztettséget, éppen ellenkezőleg. Biztos volt benne, hogy az út végén, de talán már előbb ottlesz Johanna. Ha pedig az út és Johanna megvan, meglesz a boldogság is.
A legközelebbi sövény mellől fölvette azt az éppen a tenyerébe simuló botot, amit valamelyik erre járó vándor felejthetett a porban, és nekivágott a .középső dűlőnek.

« vissza