Bor, dúrban és mollban 12. - „Ki is nyíltak egyenkint...”

Bor, dúrban és mollban 12. - „Ki is nyíltak egyenkint...”
Alkonyodott. A szőlősorok alján sötét felhők kóvályogtak, mögülük kivöröslött a lemenő nap.
Möszjő ölében gitár, Kaláris előtt vörösborral félig telt üvegkancsó, üres pohár. János fülében még mindig ott volt a délelőtti, ki nem énekelt dal, most kezdte el zümmögni, Möszjő pedig – mert ő is ismerte, hogyne ismerte volna – csatlakozott hozzá. A gitár két meleg baritont kísért, ám amikor Kaláris a szopránjával ugyancsak bekapcsolódott, a férfiak rájöttek, hogy neki való ez a dal, nem nekik. El is hallgattak, így csak az asszony hangja mesélt a kiskertről, amit beültetett rózsa-szekfű-liliom és rezedával, amik persze „ki is nyíltak egyenkint”, s hogy „el szeretné adni mind, de most mindjárt”.

Möszjő azonnal felelt: „Én megveszem virágodat, ha eladod, ha az árát te magad is nem sokallod”- a versenyfutásig azonban, amellyel a dalocska az árat jelölte meg, már nagy nevetések közt jutottak el.
- A versenypályán már mások futnak- jegyezte meg János, s megragadva ezt a pompás belépőt, elmesélte a Hanival töltött délelőtt történetét, a lányszöktetés tervével egyetemben.
Várakozásához híven Möszjő annyira abszurdnak találta az ötletet, hogy nyerítve nevetett, Kaláris csak a fejét csóválta, majd közölte, hogy ha Jánosnak csak egy csepp esze van, lemegy a városba, bekopog Johannához, elmond neki mindent, és megpróbálja megértetni vele, hogy boldogtalanná teszi a lányát, ha ragaszkodik az esküvőhöz.
- Azt mondja majd, hogy semmi közöm hozzá – érvelt a férfi, de Kalárist nem sikerült meggyőznie. Végül reggelre halasztották a döntést. Az estét mindenesetre már nem sikerült kivonni az esküvői hangulat hatása alól. „Menyasszony, vőlegény, de szép mind a kettő, olyan mind a kettő, mint az aranyvessző – énekelték, majd egymásután jött elő a többi is, különös módon mind csöndes szomorúsággal. Amikor Kaláris épp ott tartott, hogy :..” zöld pántlika könnyű gúnya, virágom, virágom, mert azt a szél könnyen fújja/de a fátyol nehéz gúnya, mert azt a bú földig húzza”, Möszjő a húrokat lecsapva kurjantotta:
- Elég a dúrból mára, igyuk fel magunkat a fényes mollig! Hol az a bor, ami mollban dalol?
A nap azonban mégis dúrban bukott le aznap a hegy oldalában, s dúrban tért nyugovóra a három alkalmi dalnok is.
Reggel János első dolga volt előkeríteni a megérkezésekor megismert taxis névjegyét. Sietős dolga volt, nem ért most rá biciklizni. Möszjő még fel sem ébredt, amikor a kocsi már porzott lefelé. A taxis tudta, hol van Johannáék kertészete, nem kellett magyarázni. Azt is látta, mennyire sietős, így hát kérdezősködés nélkül rálépett a pedálra.
Johannára a férfi egy hatalmas műanyagbuborék belsejében talált rá. Melegház volt, tömve muskátlival. Az asszony éppen egy bádoglemezzel bélelt, hosszú asztalt készült elárasztani öntözővízzel, hogy a katonás rendben felsorakoztatott virágcserepek földje teleszívhassa magát. János köszönésére felnézett, felhúzta a szemöldökét, s erre a mozdulatra az orra hegye is mulatságosan megemelkedett. Mennyire ismerős volt ez! A szigorú hanghordozás, amelyben az ezután következő kérdés megfogalmazódott, már ismeretlennek tetszett.
- Hova tüntetek tegnap?! Hanit hiába kérdezem, nem beszél.Ha ezt abbahagyod egy kicsit, és leülsz velem, elmondok mindent - váltott barátságosból határozottá János is. A muskátlirengetegből nyíló kis irodában aztán a lányszöktetés tervének kivételével elmesélte mindazt, amit Hanitól megtudott, s amikor Johanna megpróbált közbevágni, az udvariatlanság vádját is megkockáztatva leintette.
- Várj, amíg a végére érek, utána te jössz!
Mire bevégzett a beszéddel, úgy érezte, roppant hatásos volt, különösen, ami a mindenkori szerelmek sérthetetlenségét illeti. Biztosra vette, Johanna mindebből megértette, hogy a szerelem szent és sérthetetlen, s hogy aki erőszakkal vagy zsarolással kívülről beavatkozik, az a saját életútjáról úgy tolja át a másik embert egy vakvágányra, mintha a szíve helyén tolatómozdony érzéketlen vastonnái dübörögnének.
- Mióta lett ilyen fontos neked a szerelem? - kérdezte gúnyosan Johanna, amikor szóhoz jutott. - Úgy emlékszem, mintha a tiédet bizonytalan kalandokra cserélted volna annak idején.
- Talán, mert nekem az volt az életutam. Azt választottam, hát azt kellett végigjárnom. Hagyjátok meg a választás lehetőségét Haninak is. Sose tudja meg, a saját életét éli-e, vagy a másét, ha a szeretet jogán ti döntitek el helyette.
- A szerelem úgyis elmúlik – próbálta Johanna egy legyintéssel aláhúzni az utolsó érvet, de ez már nem hangzott elég meggyőzően.
- Talán elmúlik, bár ebben nem vagyok biztos. Nekem úgy rémlik, a mi esetünkben a szellemét valahogy sikerült egészen idáig életben tartanunk. Esetleg érdemes lenne kipróbálnunk, vissza lehet - e hozni a valóságos életbe. Szerinted?
- Most még nem tudom - jött a bizonytalan válasz.
János mindenesetre egészen virágos jókedvvel mesélte mindezt Möszjőnek kora délután fent a hegyen, aki megállapította, nem is tudta eddig, mennyire jótékony hatással vannak a melegházak műanyagbuborékjai a kedélyállapotra.
Mint kiderült: a vállalkozókedvre is, János ugyanis még azon a héten megkereste a tulajdonosát annak a vadregényes kis pincének, amit a Kultpincébe igyekezve úgy megszeretett, és az adásvételi szerződés elkészültéig lefoglalózta.
Ha már úgyis javában zajlik a hegyen a pincementő program, a gazdátlan, elaggott, ódon építmények „ legyen neked is pincéd” felkiáltással meghirdetett gazdakereső akciója, kiváló alkalom ez a csatlakozásra – indokolta meg a nem is olyan hirtelen elhatározást követő döntést János.
Hani megbocsátotta, hogy elmarad a lányszöktetés, Jancsi pedig nem is tudta palástolni efölött érzett megkönnyebbülését.
A tervezett esküvő helyett ugyan másik esküvő zajlott a Johannáék által lefoglalt, majd lemondott időpontban a KultPincében, de ezt már nem sajnálta senki, annak a szertartásnak a főszereplői ugyanis szemlátomást mindketten ragyogtak a boldogságtól.
János pedig már nem töprengett, hogy mennie kéne, avagy inkább maradni , amikor Möszjővel a búcsúzásra koccintottak: becsomagoltak, másnap mindketten elrepülnek. Mindketten tudták, hogy lesz miért visszatérni.
Aznap este a borok és a dalok – úgy, ahogyan az az életben már csak lenni szokott mindig - felváltva, hol dúrban , hol mollban szóltak.

VÉGE

« vissza