Bor, dúrban és mollban 11. rész - Cselszövés, fodormentákkal

Bor, dúrban és mollban 11. rész - Cselszövés, fodormentákkal
A KultPince asztalai körül társalgásba és tüsténkedésbe merült nőknek fel sem tűnt, hogy kettővel kevesebben lettek a helyiségben, János és a fiatal Johanna pedig, amint kiléptek az ajtón, éppen azt tették, amit minden valamirevaló mesében szokásos: mentek, mendegéltek, amíg egy vadszőlővel befuttatott kis házhoz nem értek.
A mendegélés jó sokáig tartott. Nem beszéltek, csak poroszkáltak némán egymás mellett, mint két öreg katona, akik már annyit meneteltek együtt, hogy elfogyott minden mondanivalójuk. Jánosnak rémlett közben, hogy valahol a Forrás dűlőben járhatnak. Mély árkok szegték itt az utat, fapallók és vashidak vezettek az élősövényből, deszkákból, vasrácsokból, néhol csak drótból létrehozott kerítések mögé, ahol főleg aprócska házak, de itt-ott valóságos erődítmények álltak.

Ha a lábuk útszéli laposba tévedt, a megmozgatott levelek közül fodormenta illata csapott fel az orrukba. Valaha víz folyt itt, s habár a forrás régen eltömődött, a talaj nedvesebb részein a növényvilág hűségesen megmaradt a tájon.
A vadszőlős ház, ahová egy deszkahídon kanyarodtak be, ugyancsak mesebelien kicsi és bájos volt. A lány az egyetlen ablaka alatti párkányról, az oroszlánszájjal és sarkantyúkával beültetett virágládából halászta ki a kulcsot, amivel kinyitotta az ajtót. Sarkig kitárta, s ugyanazzal a mozdulattal beinvitálta a férfit a kis szobába. Poros és állott volt bent a levegő. A fal mellett színes pokróccal letakart, karos pad álldogált. Johanna megragadta az egyik végét, és intett Jánosnak:
- Vigyük ki ide a gangra, az árnyékba. Eleget gyalogoltunk, jár nekünk egy kis üldögélés.
Amúgy meg, ha gondolja, szólítson Haninak. Mindeni így hív, akinek megengedem.
Az arcán ekkor futott át az első, keskeny mosoly, amióta a KultPincéből elindultak. Nagyjából mindent tudok magáról, nagyi elmesélte. De ne gondolja, hogy most majd egy nagymonológot fog hallani tőlem, amiben én is elmesélem az egész életemet – jelentette ki olyan hangsúllyal, mint aki éppen most lép a vívók pástjára, kezében a győztesek fegyverével.
János csendben maradt, tudta jól, hogy nem lesz itt semmilyen vagdalkozás, ellenkezőleg, a nagymonológ pillanatokon belül elkezdődik. Csak el kell indítania valahogyan.
- Kié ez a házikó? - kérdezte – A magáé, Hani?
Kezdésnek ennyi elég is volt.
- Nagyi nekem ajándékozta, amikor tizennyolc lettem. Ő úgysem járt már ki ide, amióta özvegyen maradt, anyának sem kellett. Nekem meg nagyon is jól jött. Sokat buliztunk itt, újabban meg menedékhelynek használom.
Menedékhelynek jobbat el se lehetne képzelni – gondolta János, körbenézve a kertben, ahol annyi volt a falusi kertekre jellemző virág, hogy a férfi kis híján elkezdte hangosan dúdolni a gyerekkorából előbukkanó kis dallamot, a „beültettem kiskertemet a tavasszal, rózsa-szekfű - liliom és rezedával” kezdetűt. Csak hát ez nem a dudorászás ideje volt, hanem a vallomásoké és a vigasztalásé.
Johanna elbeszéléséből az látszott kiderülni, hogy a család nőtagjai ugyan sikeres üzletasszonyok, de súlyos magánéleti kudarcok hordozói. A kettőnek ugyan semmi köze egymáshoz, a kudarcokat valami fátumban gyökereztetik - mesélte a lány – mert meggyőződésük szerint valami baljós szellem nem engedi, hogy azzal éljék le az életüket, akihez eleve elrendelve tartozniuk kéne.
- Johanna nagyi ugyan megtalálta, de elveszítette, anya pedig meg sem találta, mert amikor én megszülettem, ő már tudta, hogy apa egy tévedés volt. Ő is ugyanezt érezhette, mert a megszületésem előtt lelépett. Anya szerint nem lenne csoda, ha Új-Zélandig keveredett volna, csak minél messzebb legyen tőlünk.

A továbbiakból János arról értesülhetett, hogy a két asszony most a harmadik – a lányuk, az unokájuk – csalódástól mentes életéért küzd. A bölcselkedésben odáig jutottak, hogy a szeretett és arra egzisztenciálisan is alkalmas férfihez idejében férjhez kell menni, összecsiszolódás közben aztán éppen az az ideális helyzet áll majd elő, hogy az egyik fél pontosan passzolni fog a másikhoz. Azaz: nem megtaláljuk a másik felünket, hanem együttélés közben szép lassan, kölcsönösen megteremtjük.
- Gézát, a vőlegényemet én tényleg szerettem – csuklott el Hani hangja – Jól néz ki, egy csomó dologban jól megértjük egymást, van humora, meg minden. Anyáék amiatt is nagyra tartják, mert céltudatos, előre eltervezte, hogyan építi fel az egzisztenciáját, és tényleg minden bejön neki.
- A szemüveges srác a motorral meg egy álmodozó lúzer - vetette közbe János, mert kezdte zavarni Géza tökéletessége.
- A Jancsi? Dehogy!- tiltakozott a lány- Csak ő még nincs kész, utolsó éves az egyetemen, geológusnak készül.
- Mondom, hogy lúzer – mormolta János hangtalanul, azon is eltűnődve közben, hogy ebben a generációban még létezik János nevű fiatalember egyáltalán, egyszersmind kajánul arra gondolva, hogy úgy látszik, a Jánosok különös jelentőséggel bírnak ebben a családban. Talán Hani anyja is belebotlik majd egybe, hiszen fiatal még. Mennyi lehet? Negyvenötnél biztosan nem több. Hani apját pedig bizonyára Teofilnak, vagy valami hasonlónak hívhatták, ha annyira nem illett a képbe, hogy egészen Új-Zélandig meg sem állt.
- Te pedig most, nem sokkal az esküvőd előtt villámcsapásszerűen megvilágosodtál, hogy neked Jancsi az igazi, de nem mered megmondani otthon.
- Dehogynem. Még ordítoztunk is egymással, de nem érdekli őket. Ez nem passzol a filozófiájukba. Ezt az esküvőt ők az én érdekemben tűzön-vízen keresztülviszik, azt mondták. Meg hogy majd még megköszönöm ezt nekik.
- A jó életbe....! - szaladt ki Jánosból, szerencsére csak ezzel az egyetlen aprócska jelzővel, így aztán nem lett káromkodás belőle.
- Hát, ha ők ilyen elszántak, te meg mit szólnál egy lányszöktetéshez? - kérdezte, bár így, hogy az ötlet fennhangon el is hangzott, nem annyira komikusnak, mint inkább röhejesnek hatott. Lányszöktetés a 21. század Magyarországán, ez azért már románcban is sok lenne.
Ehhez képest Hani fülig érő szájjal felelte, hogy baromi jó, és hogy azonnal kezdjék kidolgozni a részleteket, mert sürget az idő.
Így aztán a fodormenták, rozmaringok, rezedák és violák közt nekiláttak a cselszövésnek.

« vissza