Bor, dúrban és mollban 10. - Szőlőskertek, szappanvirágok, gráciák

Bor, dúrban és mollban 10. - Szőlőskertek, szappanvirágok, gráciák
Az elmúlt napokban hol egyedül, hol Möszjő társaságában járta János a szőlőhegyet. Többnyire késő délután indult, amikor már nem volt túl meleg, és vagy a szélesebb kocsiutak porában gyalogolt – szabályos kis utcák alakultak itt az eltelt évtizedek során, amelyek újabban utcatáblákat is kaptak, rajtuk az eligazodást segítő, vagy magához a szőlőhöz, vagy az errefelé is szépen termő gyümölcsfákhoz, bokrokhoz kapcsolódó nevekkel - vagy betért a szőlősorok közti keskeny dűlőutakra, és élvezte a látványt, a csendet, a levelek finom remegését, a madárlábak és a csigák araszolásának nyomait a púder finomságú, halványszürke porban.

Amikor harmadjára fordult meg a Kövidinka, a Kadarka, az Irsai Olivér, a Rizling vagy a Mézes soron, az éppen ott időző pincetulajdonosok ismerősként köszöntötték, ami azzal is járt, hogy feltétlenül szót kellett váltaniuk egymással az évszakokat jellemző meteorológiai felfordulásról. Akik éppen a pincéjük előtti padon üldögéltek, kötelességüknek érezték megismertetni a vendéget a legfinomabb évjáratú borukkal is. János sosem volt társasági ember, a nagy csinnadrattával járó parádékon legfeljebb csendes szemlélődőként tudta magát elképzelni, résztvevőként semmiképpen, ezeket a közvetlen, már-már barátinak mondható beszélgetéseket és poharazgatásokat azonban nagyon hamar megszerette.
Most, hogy Johannával találkozni a Kultpincébe ballagott, megint csak nem sietett. A sietség a hegyre nem volt jellemző egyáltalán. Lent, a városban más volt a ritmus, ott észrevétlenül sebességet váltott az agy, itt fent azonban lelassult, ráérőssé vált, mintha a hegy bejáratánál, az Orbán téren kint függött volna egy szél-lebegtette molinó a kérdéssel: ugyan hová sietnél?
János ugyan nem tudta, mi vár rá a Johannával való elkerülhetetlen beszélgetés végén, de most úgy érezte: akár jó, akár rossz, ráér megtudni.
Nézegette a pincehátakból mulatságosan kitekintgető szellőzőket, a pincesípokat, és a fűvel, vadvirágokkal, gazzal dúsan betakart gömbölyű hátak közt nyíló ösvény fenti végén észrevett egy léckerítést – épp, amilyen Möszjő szőlőskertjét is körbekerítette – annak léckapuján egy táblát: eladó. Felsétált, szemügyre vette az elhanyagolt tőkéket, a kerítés melletti bozótból kinyúló sárga és vörös fejű rózsákat, mögöttük a pincekamrát, ami ugyancsak nagyon elárvultnak látszott.
Új széldeszkák kellenének a tetőre – szólalt meg Jánosban az asztalos, aztán megfordult, hogy tovább induljon. Ekkor pillantotta meg az alatta lévő pincesor piros, barna, itt-ott repedt vagy foghíjas, mohafoltokkal tarkított cseréptetőin túl a távoli várost. Ott úszott sárgában és kékben, lüktető útjaival és hallgató házaival.
Ha megvenné ezt a pincét, ebben a látványban bármikor része lehetne – futott át rajta a gondolat, aztán mindjárt a kérdés is: de hát hogy is nem jutott ez eddig eszébe? Hiszen megtehetné, semmi nem akadályozza ebben.
Nem volt ideje végiggondolni. Johanna ugyan bizonyára nem várja őt a Kultpince ajtajában kezét tördelve a türelmetlenségtől, de sosem bocsátaná meg, ha abban a hitben kellene hazamennie innen, hogy János megint cserbenhagyta, még egy beszélgetésre sem érdemesítette. Szaporázni kezdte hát a lépéseit, s tíz perc sem telt bele, máris ott állt pince bejáratánál.
Az ajtó tárva-nyitva állt, bentről duruzsolás hallatszott, amelyben a női hangok, a hangosabb kacagások úgy hatottak, mint a pohárból felpezsgő buborékok.
Johanna egy hosszú asztal mellett állt, két, János számára ismeretlen fiatal nővel, három izgatott öreg hölggyel, akik szemlátomást nem fértek a bőrükbe, az asztalon fekvő színes kis csomagokat és kosárkákat, kártyákat kapkodták ki egymás kezéből. A fiatal Johannát fedezte fel utoljára: egy sarokban ült, egyedül, olyan tekintettel, mint akinek ehhez az egészhez semmi köze.
A kölcsönös bemutatkozás során Johanna a három idős hölgyet úgy mutatta be, mint a keresztanyját és annak két, elválaszthatatlan barátnőjét, akik a családja életéhez is elszakíthatatlanul hozzátartoznak.
A vidám, életkoruk ellenére - amit János nagyvonalúan a nyolcvanas éveik elejében jelölt meg, persze csak úgy magában – kirobbanóan temperamentumos asszonyok egyike mindjárt vizsgáztatni kezdte a férfit, miközben a nevetés szikrái pattogtak a tekintetében: mit gondol, ők hárman vajon a három grácia, vagy a három párka?
Jánost nem lehetett zavarba hozni, világéletében sokat olvasott, a görög- római mitológiában is jól eligazodott, épp csak egy pillanatnyi töprengést engedett magának, miközben úgy érezte, egy komplett vizsgabizottság mered rá gúnyos várakozással.
- Nem kérdés - felelte - Bár nyilván meglenne minden adottságuk, bölcsességük és hatalmuk ahhoz, hogy sorsistennőkként fonják, kimérjék, majd elvágják az ember életfonalát, párkák semmiképpen nem lehetnek. Nem tudom elképzelni kegyedéket, amint egy pókhálós, sötét sarokban szövögetnek megállás nélkül. Hanem gráciáknak, a báj, a kellem, a jóság megtestesítőinek, a természet harmóniája megteremtőinek annál inkább.
- Fel van véve!- rikkantott vidáman a vörös hajú grácia, majd üdvözlésképpen egymás után mind a hárman a férfi nyakába borultak.
János élvezte a helyzetet, de azt is látta, hogy a Johannával tervezett beszélgetésre ma már aligha kerülhet sor. A társaság olyan mélyen elmerült az esküvői előkészületek részleteinek megtárgyalásában, hogy onnan csak néha került elő, levegőt venni.
A gráciák ujjongva válogattak az Andreaként bemutatott fiatal hölgy organzába burkolt és díszdobozba csomagolt csodaszappanja közt, amelyek az esküvői vendégsereg számára pompás köszönőajándéknak bizonyultak, s eközben néha olyan szavakat kiáltottak elragadtatással az e témában avatatlan János felé, mint „ rózsafaolajos!”,meg”citromos körömvirágos!”vagy „mézes-kamillás”!” .
Az illatos csomagocskák és dobozok feletti rajongásban elveszni látszó hölgyektől kissé odébb Johanna az időközben a társasághoz csatlakozott séffel a menüsort vitatta meg, de balján már ott várakozott Boglárka, a pince rendezvényeinek karmestere, hogy a nagy esemény minden árnyalata pontosan a maga helyére kerüljön.
A gráciák éppen azt ecsetelték, hogy egymáshoz öltöznek majd a nagy napon, mindhárman elefántcsontszínű csipkeruhát vesznek fel, amikor János arra a derűs megállapításra jutott, hogy nincs, nem létezik az életben olyan jelentőségteljes megbeszélnivaló, ami felülírhatná egy esküvői készülődés fontosságát.
Csak a sarokban szótlanul üldögélő fiatal Johanna - a menyasszony, akinek pedig a nagy esemény főszereplőjeként kellene majd tündökölnie - csak éppen ő gondolta ezt egészen másképpen. Rá volt írva az arcára. De mintha ezt egyedül János vette volna észre, senki más rá sem hederített. János azonban nem bírta soká nézni a lány arcát, amire mintha ráfestették volna a „minden mindegy” álarcát. Lehajolt hozzá, karon fogta, kivezette, aztán elindultak egymás mellett, mintha pontosan tudták volna, hogy merre kell menniük.

« vissza