Bor, dúrban és mollban - 1. rész - A megérkezés, amikor még minden lehetséges

Bor, dúrban és mollban - 1. rész - A megérkezés, amikor még minden lehetséges
Amikor lelépett a személyvonat harmadik kocsijának utolsó lépcsőjéről, egy hátizsákos lányt látott meg először, aki az aluljáróból bukkant fel, és annyira iparkodott elérni a továbbgördülni készülő szerelvényt, hogy futtában szinte összeakadtak a vékony lábai a piros tornacipőben.

Ez mindjárt felkeltett Jánosban egy emléket: épp ilyen vékonylábú lány volt az is, aki úgy búcsúztatta őt ugyanezen az állomáson negyvenöt évvel ezelőtt, hogy a potyogó könnyel eláztatták a kesztyűjét, amivel az arcát törölgette.
A férfi számított rá, miszerint hazatérve úgy úsznak majd elő az emlékei, mintha egy rég lezárt zsilip mögött türelmüket vesztve várták volna, hogy végre kiáradhassanak. Ez a lány mégis olyan elementáris erővel rántotta vissza a múltba - noha sejtelme sem lehetett róla, miben közreműködik pusztán a jelenlétével – hogy egy pillanatra neki kellett támaszkodnia a szerelvény poros oldalának. Mindjárt utána úgy korrigálta ezt az ösztönös mozdulatot, mintha a lány futásának szele sodorta volna a vasúti kocsi szoros közelségébe, egyúttal a másik kezével elegánsan szabad utat intett a lépcső irányába, és elmosolyodott.
A lány viszonozta, a kocsi biztonságos peronjáról még vissza is intett. Olyan volt ez a barátságos kézlengetés, mintha szülővárosa üdvözölte volna, egyúttal útjára is bocsátva őt. „Szevasz, Jani, látom, visszajöttél. Gyere, nézz szét, találsz itt régit is, újat is bőven. Ne félj, öregem. Sokan vannak így ezzel, az ember végül többnyire visszatalál.”
János a jobb vállán átvetett sötétkék hátizsákkal lefelé ballagott a vasúti aluljáróba. Úgy akart hazajönni, ahogyan elindult innen annak idején: vonaton, egyetlen hátizsákkal.
Nem kellett belekapaszkodni a fémkorlátba, és ez elégedettséggel töltötte el. Leginkább azért, mert ketten is araszoltak mellette félve, óvatosan, olyan mereven bámulva közben a lépcsősor betonját, mintha a tekintetük is segíthetne a lejutásban. Az arcuk nem árulta el a korukat, de nem voltak még matuzsálemi korban, amiből a férfi arra következtetett, hogy nem lehetnek sokkal idősebbek nála. Talán ismerhették is egymást annak idején, amikor szombat-vasárnaponként az ingyenes sportkörök világában evezni jártak a Rómaira, dzsúdózni a gyár tornacsarnokába. Vagy épp táncolni, az ifiparkba. Az ingázást, a zötyögést a vonaton oda-vissza, megszokták a hétköznapokon, az nem számított. Mindez azonban már olyan távolinak tűnt, hogy Jánost meg is állította a megválaszolhatatlan kérdés a lépcsőn: ha ő még nem érzi magát öregnek, hogyan lehet a múltja mégis olyan mély és távoli, mintha nem is az övé, hanem leginkább a nagyapjáé lenne?
Felfelé ballagtában a közeledő világosság el is hessegette a tépelődéseit, de jó hatással lehetett a lassan bandukolókra is, mert mintha fénykötélbe kapaszkodtak volna, felértek ők is a vasútállomás épülete előtti folyosóra, majd ki a térre, a buszmegállók, taxik, a közlekedési lámpák nélkül is összerendeződő személyautók és gyalogosok kisvárosi forgatagába.
- Hát szevasz, Monor! - köszöntötte a szülővárosát, amit akkoriban - amikor ő úgy döntött, hogy a határon túl próbál szerencsét, s végül egészen Ausztráliáig jutott- még községnek hívtak. Most pedig hazajött, bár még nem tudta, köszönni, üdvözölni, vagy elköszönni és elbúcsúzni végleg. Csak abban volt biztos, hogy ez úgyis hamarosan kiderül.
Honnan is sejtette volna, hogy erre éppen a Strázsahegyen kerül majd sor, olyan körülmények között, amilyenekkel leginkább álmában szokott találkozni az ember.

« vissza