A sárga kabát

A sárga kabát
Elegáns és illatos bálok korában, amikor már a szüreti mulatságok korhű jelmezei is igencsak leapasztják a vigadni vágyók pénztárcáját, de semmi nem lehet drága, ha valaki ki akar rúgni a hámból kedvenc évszaka, a színpompás, szőlő- és murciillatú ősz legnépszerűbb rendezvényén – nekem ilyenkor mindig eszembe jut a sárga kabát.

Egyszer, réges-régen írtam is már róla valamit, de az úgy elmerült a múlt homályában, hogy magam is alig emlékszem rá. Csak a sárga kabát, csak az világít ki a történet mélyéről, meg az, hogy szüret után esett meg, ami vele történt.
Még éppen csak a fuvallata érződött errefelé annak, hogy valami készül a határokon túl, ami megint háborúnak ígérkezik, de ideát a többség a puszta életben maradással volt elfoglalva, mint általában. Ősz járta éppen, Túl volt a strázsahegyi szüreten a község, és meg kellett tartani a szüreti bált, ami a hagyományok miatt nem maradhatott el semmiképpen.
A Gőzmalom utcai gazdakört pompásan feldíszítették az alkalomra. Girlandok, szalagok tekeregtek mindenfelé. A fürtökből összerakott, hatalmas szőlőfürtöt formázó szüreti díszt rudakra akasztották – azt a csősz őrzi majd a maskarák, a fortélyos legények és pajkos leányok lopkodási kísérleteitől.
Össze is gyűlt a nép az esti bálra, hömpölygött a zene, a tánc meg a jókedv, repültek a szoknyák, dobogtak a csizmák, némely úri lakkcipők toppanásaival vegyítve.
Akinek pénze, ruhája nem volt részt venni a mulatságon, vagy csak életkorban nem érett még bele a bálozásba, az utcáról figyelte a kiszűrődő hangokat és eseményeket.
A fiú – aki már öregemberként mesélte el nekem mindezt – éppenséggel bemehetett volna, mert idősebbnek nézett ki a koránál. Jó kötésű, izmos, mackós termetű legényke volt. Csak hát neki még nem volt ünneplő ruhája. A bátyjának már igen, azt nagy nehezen előteremtették a rettenetes szegénységben is. De neki őszi gúnyaként is csak egy, a jó ég tudja, kiről levetett, végtelenül csúf kabát jutott, ami ráadásul még sárga is volt.
Abban álldogált az utcán, közel a kapuhoz, hogy be tudjon lesni a forgatagba, láthassa a rózsásra hevült lányokat. Néha a bátyja is átsuhant a sárga fényű résen, nevetve, Boldognak látszott, az öccsét azonban odakint egyre mélyebb keserűség öntötte el. A Paradicsomból kitaszítottak érezhettek hasonlót – gondolta éppen, amikor röhögni kezdtek körülötte. Suhancok csapata röhögött az ő valóban nevetséges sárga kabátján, csakhogy nagyon rossz ütemre időzítve a gúnyolódást. Mert az amúgy szelíd fiú, aki soha nem emelt még kezet senkire, a kitaszítottság keserűségével amúgy is betelve, nekirontott a legközelebbi gúnyolódónak.
Véres verekedésbe fordult a röhögés. Olyan tomboló düh kerítette hatalmába az imént még csendes, utcai bámészkodókat, hogy alig lehetett őket szétválasztani. A báli forgatag is lebénult kis időre. A táncolók is kijöttek, békét teremteni. A fiút a bátyja mentette ki a cséphadaróként hadonászó gomolyból.
Utólag derült ki, hogy odalett közben a sárga kabát: cafatokban lógott.
Sőt odalett a báty ünneplő ruhája is.
Két napig nem mertek apjuk-anyjuk szeme elé kerülni – mesélte utóbb a sárga kabát gazdája – olyan értékkel bírtak akkoriban a ruhadarabok.
Ettől kezdve nem múlhatott el szüret és szüreti bál anélkül, hogy neki ne jutott volna eszébe a sárga kabát.
Pedig beütött közben a világháború, amikor megint csak az életben maradással kellett törődni. A fronton is, a Szibériából hazafelé vezető úton is, amit gyalogszerre l kellett megtennie, egészen Monorig.
Itthon aztán szőlősgazda lett egyszer csak maga is, és cipészmesterként elő tudta már teremteni nem csak a ruhára valót, hanem annál jóval többet is. De mégsem múlt el tőle soha a sárga kabát.
Ki tudja, talán éppen emiatt lett belőle az egyik legnagylelkűbb, legsegítőkészebb ember, akit valaha ismertem.
És talán éppen emiatt érdemes továbbadni a sárga kabát történetét.

« vissza