A részeges gomba és a havas pincehátak

A részeges gomba és a havas pincehátak
Van, amit ugyan érdemes felemlegetni a múltból, már csak összehasonlítás és miheztartás végett is, de visszahozni, azt senki nem akarhatja – állapította meg az emlékidézésre összegyűlt társaság, miután épp túljutottak az '50-es évek vége és a '60-as évek eleje édességválasztékának felsorolásán. Amit nem is tudtak rövidre fogni, pedig maga a választék nem volt éppen bőséges. Csak hát közben folyton nevetésszünetet kellett beiktatni. 
A svájci és belga csokoládék, a százféle szaloncukor világában ugyan ki tudná nevetés nélkül megállni, ha eszébe jut a kandiscukor. A krumplicukor. Az édesgyökér. A kristálycukorral megszórt zsíroskenyér. A bögrében, cukorral kikevert, a tyúkólból frissen előkerült nyers tojás, mint az ínyencségek non plusz ultrája.

A korabeli szaloncukor ugyancsak megérdemelt pár perces önfeledt nevetést. Az egyen-ezüst formaruhába bújtatott, csokimázat álmában sem látott, sárga, rózsaszín, narancssárga és fehér , kőkemény darabok a karácsonyfák legféltettebb díszei voltak. Vízkeresztig ki kellett bírni anélkül, hogy csak egyet is kibontson a vágyakozó, de fegyelmezettnek nevelt gyerek.
Aztán jöhetett az Eldorádó. Falni nem lehetett, a kemény cukor nehezen adta meg magát, viszont annál tovább tartott.
Miután mindezeken kikacagták magukat a nagymamák és nagypapák – egymás közt voltak, félszavakból is értették egymást – az került szóba, hogy ki milyen karácsonyi ajándékra emlékszik, amit a fa alá akkor direkt neki helyeztek el. A felsorolás itt még siralmasabb volt, mint az édességek esetében, és már mosolyt sem nagyon lehetett látni. Egy-egy képeskönyv, papírmaséfejű baba, faragott fakard homálylott elő a régmúltból.
Hanem a karácsonyi pincehegyi kirándulásokra, azokra mindenki élénken emlékezett.
Az ünnepi vacsora mellé- majd' mindenki vágott disznót akkoriban, húshoz másképpen nem lehetett hozzájutni – bor kívánkozott. Meg hát a habos borleves alapanyaga is az volt. Így azután, aki csak tehette, ment a hegyre a demizsonnal, a csatos üvegekkel, még szentestét megelőzően. A gyerekek elmaradhatatlan kísérői voltak ezeknek a borszállító utaknak, pláne, ha hó is esett. Mert akkor a szánkókat mind beüzemelték.
Az emlékidéző összejövetelen se szeri, se száma nem volt a gyerekkori, pincehegyi történeteknek. Ki arra emlékezett, hogy angyalt is láttak a pincehátak fölött, még feldíszítetlen karácsonyfákkal repülni, ki arra, hogy miként magyarázta el neki a nagyapja a borospincék falán élő nemespenész fontosságát. Az öreg ugyan a latin nevét még csak nem is hallotta ennek a fonalas gombának, de az összes jótékony hatását ismerte. Tudta, hogy kiváló hatása van a pincére nézve: kiegyenlíti a levegő páratartalmát, tisztítja a levegőt és fenntartja a borok éréséhez megfelelő hőmérsékletet – mindezt úgy, hogy közben a borokból kipárolgó alkoholból táplálkozik.
- El is neveztem én akkor ezt részeges gombának – állította az emlékező, de csak a szája nevetett, a szeme nem. Azt bepárásította az emlékezés.
Másvalaki azt idézte fel, hogy étellel, pláne karéj kenyerekkel, nem volt szabad lemenni a pincébe, abból rettentő ribillió lett volna. Mert hát elég egy apró morzsa – magyarázta a azóta rég az égi pincékben bort fejtő nagyapó - hogy baj legyen. Hiszen ha lehullik a földre, a benne lévő élesztő letapad és elszaporodik a pincében. De ezek a gombák éppen hogy károsak a borra nézvést.
Így jöttek elő az emlékek sorra. Azok is, amiket már rég elfelejtettnek hittek. Hogy például miért is öntötték a falra vagy a földre a kóstoláskor megmaradt bort. Hát, mert ez a pár csepp meg a jó gombák elszaporodásának kedvezett. Nem volt kötelező a fröcskölés, de valahogy szertartássá vált mégis, sok helyen. Jót tett a pincének.
A felnőtteknek pedig a pincehegyi találkozások és beszélgetések tettek jót. Az őket kísérő gyerekeknek a játék, kint a pinceháton, a friss, csípős levegőn, ami pirosra csipkedte az arcukat és az orruk hegyét.
Ezek a kirándulások, együttlétek, oda-és hazaballagások minden ajándéknál többet értek. Fél évszázadnál is hosszabb idő múlva, még akkor is a babák és fakardok elébe sorolódnak.
Ezt az ajándékot előteremteni, egy karácsonyi, pincehegyi élménnyel egész emlékfüzért létrehozni, ehhez még csak erőfeszítés sem kell.
És már nem csak zúzmarás pincehátak vannak, vagy végeláthatatlan, szőlősorok, melyek közt szél szaladgál, hanem nyitott, meleg, vendégváró pinceajtók is. Lépj be rajtuk, teremts emlékeket.

( A '60-as évek elején készült képek Blaskó Éva családi archívumából valók)

« vissza